Időhajlítók

13*

- Mi történt? - kérdeztem, miközben kiléptünk a házból, és az erdő felé vettük az irányt. Egészen addig nem volt időm kérdezni bármit is, mert Mika jóformán kirángatott az ágyból, rámtessékelt egy pulóvert és egy farmerdzsekit, és magával húzott a kijárat felé.
Sóhajtott. - McLover időt akart utazni, de megbotlott, és elállítódott a zsebórája. Aztán az utolsó pillanatban Meinhold meglátta, mi történik, és megfogta McLover karját, de már késő volt, és most mind a ketten eltűntek, és ki tudja, hol vannak az időben - aggódva rám nézett. - Egyébként jól vagy?
- Mondjuk - feleltem szipogva. - Egy cseppet megfáztam.
- Hát, szerintem az nem egy csepp, hanem egy egész tó volt - méregetett Mika, akinek látszólag leesett, mitől fáztam meg két óra leforgása alatt.
- És hogy tudtál ilyen gyorsan idejönni? - kérdeztem. - És a többieknek semmi sem tűnt fel?
- Teleportálás - emlékeztetett. - A többieknek feltűnt, de már engem is keresni fognak. Ott lesznek, ne aggódj.
- És én miért kellek ehhez? - tettem fel az utolsó, és szerintem egyben legjogosabb kérdést.
- Mert te vagy mindkettőjük legjobb barátja és megmentője, rémlik? - nézett rám Mika.
- Ja, hogyne - feleltem. Azt még szívesen hozzátettem volna, hogy azért amikor nekem kell segítség, azt kevésszer kapom meg, de nem szóltam semmit, csak tartottam a futólépést Mika mellett az erdőbe.

Amikor odaértünk, mindkét osztályt ott találtuk, és feszengve várták, hogy mi fog történni. Először is azt furcsállták, hogy Mika visszajött.

- Te elmentél? - tette fel neki a kérdést Marco nevű osztálytársam.
- Persze, hogy elmentem, küldönben hogyan jöhettem volna vissza? - sóhajtott Mika, és a helyzet súlyossága ellenére óvatosan összemosolygott velem.
- Eliot, jobban vagy? - kiáltotta nekem Clarcks a tömeg másik végéből.
- Nem, de köszönöm a kérdést! - kiáltottam vissza neki, amitől nem hinném, hogy nagyon megnyugodott, de ez érdekelt most a legkevésbé.
Csak arra tudtam gondolni, hogy hol lehet Theo és Will, és hogy ez vajon mennyire az én hibám...?

Egyszerűen idegtépő volt. Percek teltek percek után, és tudtam, hogy előbb-utóbb vissza KELL jönniük, csak azt nem tudtam, hogy mikor. Lehet, hogy mindjárt. De az is lehet, hogy hetek, hónapok, esetleg évek múlva. Utóbbi gondolatába szinte beleborzongtam. Minden másodperc elteltével egyre jobban kezdtem kétségbe esni. Hirtelen megbántam, hogy olyan hülye voltam, és hogy olyan hidegen viselkedtem Will-lel. Mert mi van, ha soha többé nem látom? Mi van, ha egyikőjüket sem látom soha többé?
A gondolatok hipergyorsasággal zakatoltak a fejemben. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy tényleg fogalmunk sincs, hol lehetnek, és hogy lehet, hogy két legjobb barátomat soha többé nem látom viszont, erre pedig az egekbe szökő lázam még rátett egy lapáttal.

Ez a probléma viszont úgy tűnt, nem sok embert aggaszt rajtam kívül, mert a két osztály tagjai szépen lassan elkezdtek feloldódni, beszélgetni, és nem túl messzire elcsavarogni az erdőben.
Csak én ültem egy kövön, minél jobban összehúzva magamon a farmerdzsekimet, szorosan mellettem pedig Mika ült, és arckifejezéséből láthattam, hogy pont ugyanannyira aggódik, mint én. Csak talán az egyikőjükért egy kicsit jobban aggódott.

Aztán ezernyi és ezernyi idegtépő másodperc után már nem bírtam elviselni, és felálltam a kőről. Tennem kellett valamit.

- Megkeresem őket - jelentettem ki elszántan, de szerintem ez orrhangon nem hangozhatott annyira olyannak, mint amilyennek szántam. - Utánuk megyek.
- Dehogy mész! - torkollt le Mika, és ő is felállt a kőről.
- Szerintem az egész az én hibám! - kezdtem bele az önvádaskodásba. - Ha én ott vagyok, meg tudom akadályozni, hogy Will időt utazzon, és most nem történt volna ez! Nem kéne itt várnunk rájuk, amikor lehet, hogy soha többé nem jönnek vissza!
- Ne mondd ezt! - csattant fel Mika. - Vissza fognak jönni. Csak idő kell.
- Milyen ironikus, hogy ezt pont egy időutazónak mondod - feleltem, mire Mika megrántotta a karomat, figyelmeztetve rá, hogy itt nem mindenki időutazó, és nem kéne kifecsegnem a világnak, hogy én az vagyok.
- Jó, bocs - morogtam. - Szóval az az egyetlen esély rá, hogy még valaha látjuk őket, ha elmegyek, és megkeresem őket.
- Ilyen állapotban biztos, hogy nem mész sehová. Egyszerűen kizárt - jelenetette ki Mika, mintha csak az anyám lenne.
- Akkor mégis mi a francot csináljak? - kérdeztem. - Nem fogok itt várni órákig, hogy aztán Clarcks visszaparancsoljon minket a szállásra, és hívja a rendőrséget! Az nem történhet meg! A rendőrök a legkevésbé sem konyítanak az időutazáshoz, és csak amatőr munkát végeznének a sötétben tapogatózva. Nem fognak rájönni, mi történt velük! Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudják, és te most azt mondod nekem, hogy ne csináljak semmit, amikor tudnék? - köhögni kezdtem. A sok beszédtől kiszáradt a torkom.
- És mit akarsz csinálni? - nézett rám megadóan Mika. - Hová akarsz menni először?
- Nem tudom - ültem vissza a kőre, és a térdemre könyökölve két kezembe temettem az arcomat. - Fogalmam sincs.

Gondolkodtam. Mi a legvalószínűbb kor, ahova Will utazhatott? Lehet, hogy visszament 1855-be? Visszament Daniel-hez? Az lett volna a ténylegesen legjobb megoldás, mert akkor már tudtam volna hol keresni. Így viszont, hogy csak találgattam, esélyem se volt belőni, hogy hol lehetnek. A történelem szó szerint bármelyik másodpercében lehettek, és az, hogy eltalálom, melyikben, nos, annak az esélye szinte a nullával volt egynelő.

De úgy tűnt, nem kell időt utazni, nem kell találgatni, és nem kell többé tűkön ülve várni se, mert a következő pillanatban, előttem pár méterre a levegő szikrázni kezdett, majd egy hatalmas villanás következett, és Theo esett ki az időburokból.

- Segítség! - csak ennyi fért ki a torkán.
Arca könnyes volt és koszos, a ruhája szinte felismerhetetlenre koszolódott, a karjában pedig ott feküdt Will, ájultan, és véres pólóban.