Időhajlítók

18*

2018. június 3.

Megint huzamosabb ideig nem írtam. Ez részben a lábadozásomnak volt köszönhető, részben pedig annak, hogy nem sok minden történt az elmúlt két hétben. Miután teljesen meggyógyultam (körülbelül négy nap után), folyt tovább az élet: iskola, tanulás, menekülés a Tanács elől, és szópárbajok Ash-sel. Tudom, hogy lány meg minden, de néha olyan szívesen megpofoznám, és szerintem ő is így van ezzel.

De ahogy mindig, két hét alatt akaratlanul is történik valami. Tehát a fontosabb dolgok (szerelmi dolgok, amiktől mindjárt hányok, de muszáj leírnom, mert tudom, hogy évekkel később teli szájjal fogok röhögni rajtuk): Theo és Mika szerencsétlenek. Ezt tudom mondani. Úgy kerülgetik egymást, mint macska a forró kását, de a tekintetükből remekül ki lehet olvasni mindent, és mégis olyan vakok, hogy ezt nem veszik észre, vagy a fene tudja, mi van velük, a lényeg, hogy Will próbálja a kerítőnő szerepét játszani, ha meg sikerül összeszerveznie nekik valamit, akkor lelkesen pompomlánykodik a háttérből. Na és akkor Will. Ünnepélyesen jelentem, múlt héten elvitte Daniel-t színházba. Először moziba akart menni, de figyelmeztettem rá, hogy szerintem a fiú ott helyben kapna szívrohamot, úgyhogy ezt inkább hanyagolja. Ígyhát elvitte színházba. Nem sokat mesélt, de amit mesélt, azt ábrándozós tekintettel és csillogó szemekkel tette. Én meg örültem, hogy boldog.

A mai nap már elég érdekes volt. Eddig köztudott volt, és ki is volt plakátozva mindenhova, hogy az iskola június 10-én bált (rosszul vagyok ettől a szótól) rendez. Ez engem nem különösebben érdekelt, egészen máig, amikor is a bejárati ajtón kilépve Theót és Will-t pillantottam meg magam előtt, mindkettőjüknek csak úgy sugárzott a tekintete.

- Akarom tudni, hogy mi történt vagy elindulhatunk? - méregettem őket elég furcsán.
- Tegnap elhívtam Mikát a bálba - nyögte ki Theo.
- Aha - értettem meg, próbálva nem köhögőrohamot kapni a "bál" szótól. - És mit mondott?
- Szerinted? - kérdezett vissza Theo.
- Fogalmam sincs, Mikát ismerve bármit mondhatott!
- Azt mondta, hogy igen - mondta végül Theo, kicsit lelombozódva attól, hogy nem találtam ki egyből Mika válaszát.
- Ó - nyögtem ki. - Szuper! És ööö...indulhatnánk? - próbáltam magamnak utat törni kettőjük között, ők pedig jöttek utánam. - Úristen - tátogtam Will-nek izgatottan. Nos, úgy tűnik, Theo mégsem olyan szerencsétlen, mint gondoltam.

- Oké, gázban vagyunk - ült le mellém Will, miután beléptünk az osztályterembe.
- Mesélj, kérlek, mégis miért? - fordítottam felé a fejemet, amit a karommal támasztottam meg.
- Ha Theo elhívta Mikát, akkor nekünk is el kell menni - jelentette ki Will, ezen pedig egy kissé meglepődtem.
- Miért kéne?
- Hát figyelj, bármi történhet...
- És szerinted Theo olyan szerencsétlen, hogy nem tudja megvédeni, ha történik valami?
- Nem, csak azért mégiscsak jobb lenne, ha mi is ott lennénk.
Volt igazság abban, amit Will mondott, nem is kevés.
Felsóhajtottam. - Jó, és kivel akarsz menni? Daniel szerintem ki van zárva, megőrülne a sok mai zenétől, ketten csak nem mehetünk, szóval...

Ekkor pedig a tekintetünk teljesen egyszerre siklott egymásról a terem másik végében üldögélő Ash-re, akiről tudtuk, hogy még senki nem hívta meg. Nem tudom, honnan, egyszerűen csak tudtuk. Will rám nézett, aztán mindketten tökéletesen egyszerre, valami elemi erővel pattantunk fel a helyünkről (egyébként nem ér, mert Will közelebb ül hozzá), és egymást taposva kezdtünk el rohanni a terem másik vége felé. Will fél másodperccel előbb ért oda, felöltötte a legnyájasabb mosolyát és már kezdte volna mondani az ilyenkor elmondandó szöveget, de egy erős mozdulattal oldalba könyököltem, amitől felnyögött, és amíg ő az oldala fájlalásával volt elfoglalva, én el is kezdtem beszélni.

- Sziaaa - villantottam az unottan rám néző Ash-re egy ezerwattos mosolyt. - Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy - eközben Will újra megpróbált elém férkőzni, de én a tenyeremet az arcába nyomva visszatartottam - lenne-e kedved velem jönni a bálba?
- Miért mennék pont veled? - kérdezett vissza Ash. Erre a kérdésre igazán számíthattam volna, de akkor hirtelen semmi értelmes válasz nem jutott eszembe.
- Mert... úgyse hívna meg senki más - oldottam meg végül ennyivel a problémát.
- Tényleg? - nézett rám. - Mert nekem úgy tűnik, hogy McLover barátod nagyon pályázik arra, hogy ő hívhasson meg.
- Jó, de rajtunk kívül senki más nem hívna meg - egészítettem ki az előző mondatomat.
- Auch - villantott rám egy fájdalmas, cseppet sem őszinte mosolyt a lány. - Ez most szíven ütött. Még a végén azt hinném, hogy csak azért akarsz velem menni, mert szemmel akarsz tartani, nehogy csináljak valamit.
- Én? Pfff dehogy! - legyintettem kínosan röhögve. - De hát nekünk sincs sok választásunk - vontam vállat aztán drámaian.
- Miért? Mehetnétek egymással.
- Nagyon vicces vagy - morogtam, aztán hosszan kifújtam a levegőt, és megpróbáltam visszaterelni a szót az eredeti témára. - Tehát akkor igen vagy nem?
- Tizedikén, este fél kilenckor a tornaterem bejáratánál - sóhajtott fel Ash, belátva, hogy nincsen sok választása, de rögtön vissza is tért a szokásos, fagyos önmagához. - Ne késs, és ha késel, nem ér visszautazni az időben. Na, hess, menjetek már! - kezdett el elterelni minket a padjától, én pedig a levegőbe boxoltam.
- Bleblebleee, nekem sikerüüült - nyújtogattam a nyelvemet Will-nek, aki a fejét fogva nézett rám.
- És akkor én vagyok a gyerekes - sóhajtott fel teljesen reményvesztetten.