Időhajlítók

8*

2018. május 16.

A tegnapi nap az előbb leírtakon kívül semmi érdekes nem történt, ma viszont az iskolában szembe kellett néznem a kegyetlen igazsággal: van egy lány az osztályunkban. A Tanácstól. Próbáltam tehát minél messzebbről elkerülni, de ez persze nem sikerült. Valahogy mindig a közelemben volt, ami egyfelől frusztráló, másfelől pedig meglehetősen idegesítő volt. Ezt szóvá is tettem neki úgy az ötödik és a hatodik óra között, amikor is megint kínosan közel tartózkodott hozzám.

- Na, ide figyelj - kezdtem, amennyire csak tőlem telt, a lehető legbarátságosabban. - Ha még egyszer meglátlak az öt méteres körzetemben, kivágok veled egy ablakot. Értve vagyok?
- Nem - felelte Ash nemes egyszerűséggel. - És ha továbbra is így folytatod, én fogok kivágni veled egy ablakot. Nem vagy a feljebbvalóm. Értve vagyok? - nézett rám gúnyosan mosolyogva.
- Semmi értelme nem lenne tovább vitatkozni, jól gondolom?
- Tökéletesen - Én pedig beláttam, hogy tényleg semmi értelme tovább folytatni egymás szekálását. Mindemellett azt is be kellett látnom, hogy vele biztosan nem fogok fegyverszünetet kötni, mert sokkal keményebb fából faragták, mint mondjuk Mikát. Ami azért elég ijesztő volt, valljuk be őszintén.

Morogva sarkon fordultam, mire Ash utánam kiáltott:

- Bármikor elvihetnélek! - kiáltotta, mire kelletlenül megfordultam. - A hülye haverjaiddal együtt. Ó, és persze ne feledjük Michaélát sem. Csak a megfelelő pillanatra várok - nézett a szemembe.
- Arra aztán várhatsz - mondtam, és gyorslépésben az ellenkező irányba kezdtem menni.
- Ne félj, várok - hallottam még magam mögül Ash hangját. Megráztam a fejem, és sietve mentem tovább.

Már majdnem megvagyunk, gondoltam. Még egy-két hét, és a Tanács feladta volna a keresésünket. De valamit nagyon elszúrhattunk, mert nem, hogy leszálltak volna rólunk, még ránk is küldtek valakit. Lehet, hogy ha Will, amint elkövette a szabályszegést, azonnal feladta volna magát, akkor nem csináltunk volna ekkora bajt magunknak, de hát...nem is mi lennénk. Theónak most már kisebb gondja is nagyobb annál, hogy nekünk segítsen, Mika pedig... igazából ő fogalmam sincs, hogy csinálja, de nagyon nincs rástresszelve az érettségire, mintha már mindent tudna, ami kell, és állandóan nyugodtan és higgadtan viselkedik. Ami a jelek szerint csak nekem tűnt fel, meg talán Willnek, de hogy Theónak nem, az egyszer biztos. Sőt, ha a tegnapiakat tényleg jól értelmeztem, akkor nem is fog egyhamar. Jó, persze, elfogadom, meg minden, de miért pont Mika? Annyi lány van ebben az istenverte iskolában, de persze, neki éppen Mikát kellett kiválasztania. Mindegy, ezen nem rugóztam, tovább mert megérkeztem a terem elé, aztán vettem egy mély levegőt, és beléptem.

Ash a padjánál ült (fogalmam sincs, hogy csinálta, de őszintén felcseszte vele az agyamat), ahogyan Will is a sajátjánál.

- Elegem van - kezdtem.
- Ne is folytasd - vágott a szavamba Will. - Nekem is. De tudom, hogy neked jobban, szóval meg sem próbálok vitatkozni.
- Csak egy kicsit. Egy kicsit kellett volna kibírni, és szabadok lennénk - suttogtam idegesen.
- Ezt én is tudom. Mindenki tudja - vont vállat Will, én pedig, bár nem mondta, tudtam, hogy azt gondolja, hogy "Nem körülöttem forog a világ". Már mindenki ezt gondolja. Remek.
- De Mikának nem szabad megtudnia. Mert akkor megöl minket - emlékeztettem Willt, akinek ettől az a kevés jókedve is, ami eddig volt benne, egyszerűen eltűnt, elpárolgott.
- Jó - nyelt egy nagyot, és ezzel a beszélgetést befejezettnek tekintettük.
Egyébként pedig úgy tűnt, hogy Ash sem méltóztatik felfedni magát úgy körülbelül senkinek, így pedig nyilvánvalóan Mikának sem.

A nap végén fáradtan léptünk ki az iskola épületéből, aztán Will-lel egy ponton ketté váltunk. Ő ment Theóékhoz, én meg haza. Mondanom sem kell, hogy Theo nem jött velünk. Amíg mi Will-lel kényelmesen összepakoltunk, megvártuk egymást, és együtt indultunk el a kijárat felé, addig ő meg sem várva minket, egyenesen rohant haza, hogy tanuljon az érettségire. Hát, ha ez így megy, akkor nagyon nem akarok végzős lenni.

Otthon azt hittem, hogy végre nyugtom lesz és tudok egy kicsit pihenni, de csalódnom kellett. A konyhában (?) Mikát találtam, aki egy pohár vizet ivott éppen, és amikor meglátott, ráérősen letette a poharat az asztalra, aztán felém fordult. Én türelmesen vártam, az ujjaimmal a pulton dobolva.

- Szia - köszöntött Mika igencsak szűkszavúan. - Bocs, hogy így belógtam, de innom kellett, mert teljesen kiszáradtam, meg amúgy is ide jöttem, szóval...
- Jó, nem baj - sóhajtottam fel.
- Történt valami? - méregetett Mika összehúzott szemmel. A fenébe! Miért van az, hogy a környezetemben mindenki olyan baszott jó emberismerő?!
- Nem szállsz le rólam, amíg azt nem, mondom, hogy igen, szóval... ha úgy vesszük, igen - vontam vállat.
- Na - csapta össze a kezét. - Végre kipróbálhatom a pszichológiai tudásomat - vigyorgott aztán elégedetten.
- Ehhez nem kell pszichológia - forgattam a szemem.
- Akkor mondd!
- Igazából semmi komoly - ismertem be. - Csak nem vagyok valami jó passzban.
- És miért?
Ez egy nagyon jó kérdés volt.
- Nem tudom, egyszerűen csak... majd pont neked fogom kiönteni a lelkem, mi? - kérdeztem aztán gyanúsan mégeretve Mikát.
- Nos - vont vállat a lány. - Látsz itt bárki mást rajtunk kívül? - mutatot körbe. Én meg megráztam a fejem.
- Akkor? - vonta fel a szemöldökét. - Ó, értem már! - mondta aztán, mint akinek minden teljesen világos. - Egyedül érzed magad!
- Mi? Nem, dehogy! Erről szó sincs! - kértem ki magamnak.
Miért. Ilyen. Baszott. Jó. Emberismerő.
- Én a helyedben örülnék - vonta meg a vállát Mika. - Nincs itt az a két idióta. McLover elköltözött innen, The... Meinhold pedig - javította ki magát. Hah! Tudtam! - úgy tanul az érettségire, mintha az élete múlna rajta. Pedig igazából semmi nem múlik rajta.
- Azért nem tanulsz te sem?
- Nem. Azért nem tanulok, mert tudok mindent, ami kell. Két éve vagyok a Tanácsnál, azalatt a két év alatt annyi információt tukmáltak belém, hogy gyakorlatilag csak ki kell nyitnom a memóriámat, és elővenni belőle, ami kell.
- Hát ha ez ilyen, akkor én is szívesen dolgoznék a Tanácsnál - vigyorodtam el, mire Mika tarkón csapott.
- Ne hidd, hogy az olyan nagyon jó. Itt kéne hagynod konkrétan mindent. A családodat, a barátaidat, az iskolát...
- Te mit hagytál ott?
- Az árvaházat - nevetett fel szomorúan. - Nincsenek szüleim. Meghaltak, amikor ötéves voltam. És árvaházba kerültem. Gyűlöltem ott lenni. Gyűlöltem az egészet, és mindenkit, és mindenki gyűlölt engem. Aztán... hat éve megoldottam az időutazás egyenletét. Elmentem egy másik időbe, aztán vissza oda, és az azt követő négy évemet konkrétan más időkben töltöttem. Aztán egyik nap szóltak, hogy csomagoljak, mert itt van egy úr, aki örökbe fogad. Igen, örökbe fogadott. De nem egy kényelmes, szép házba vitt, ahol majd élni fogok, hanem a Tanácshoz. Azt mondták, hogy különleges érzékem van az időutazáshoz, és ezért dolgozzak náluk. Én meg elfogadtam. Bármi, csak ne az árvaház. És ennyi, azóta ott dolgozok.
- Hű - meredtem magam elé, és akkor értettem meg igazán, miért olyan Mika, amilyen. Egy része mindig halott volt a  szüleivel együtt. És ezt ő így dolgozza fel. Nem mondom, hogy könnyű lehet, mert nem tudhatom, el sem tudom képzelni, milyen lehet.
- Csak ezután ne kezdj el velem úgy viselkedni, mint egy porcelánbabával - kérte. - Nem szoktam meg. És egyébként is! Nem vagyok porcelánbaba! Sokkal többet kibírok, mint ti hárman együttvéve - Na, remek. A felsőbbrendűség.

A szobámba lépve kivettem a fiókból az órát, és kiraktam az asztalra.

- Na, kezdjünk neki - sóhajtottam fel, és felnyitottam az óra hátlapját, de észre kellett vennem valamit. Nem volt benne a nyomkövető. És mintha csak időzítve lett volna, a szobában valami csipogni kezdett.
Kétségbeesetten néztem Mikára.

- Nem bomba. Ez... ez belőlem jön - mondta, és a kijelentése még önmagát is meglepte.
A füléhez emelte a bal, aztán a jobb kezét. - Megvan - suttogta.
- Jó, és mit csinálunk vele? - kérdeztem idegesen.
- Ki kell vágni - mondta Mika. - Nyomkövető, tehát valaki figyeli, és az a valaki már valószínűleg úton van ide.
- Jézusom - suttogtam ijedten. Aztán beugrott valami és előkaptam a telefonom.
- IGEN? ELIOT, TE VAGY AZ? - üvöltötte a telefonba Will. Ennyi idő után sem sikerült megtanulnia, hogy tökéletesen hallom azt is, ha normál hangerőn beszél.
- Szevasz, dokikám! - köszöntöttem. - Most nagyon nagy szükség lenne rád a Withfield rezidencián! - Mika pedig sóhajtott egyet.
- Az életedről van szó, baromarc, szóval jó lenne, ha sietnél - mondta idegesen.
- Miért, mi történt? - kérdezte Will gyanakodva.
- Mennyire gyorsan tudsz ideérni? - tértem a tárgyra.
- Mennyire gyorsan kéne?
- Amilyen gyorsan csak tudsz. Ó, és hozd Theót is - tettem hozzá. Hátha ő meg tudja nyugtatni Mikát.
- Megyünk - mondta Will, aki úgy tűnt, komolyan vette a feladatát, mert még hallottam, ahogy benyit Theóhoz, és ráüvölt, hogy azonnal jöjjön, aztán lerakta a telefont, mi pedig Mikával csak remélni tudtuk, hogy elég gyorsan ideérnek.