Időhajlítók

12*

2018. május 18.

A buszút nem volt annyira vészes. A végzősök elvoltak, mi is elvoltunk, sőt, ők egyszer még fel is kínálták a lehetőséget, hogy akkor most mi válasszunk zenét (mert az úton természetesen végig szólt valami zene), mire Will azonnal rávágta, hogy akkor legyen Beethowen-től a Holdfény szonáta, és egy kisebb hisztirohamot kapott, amikor a végzősök egyfelől az arcába röhögtek, másfelől pedig még csak nem is a kívánt zenét rakták be.

Két és fél óra zötykölődés után pedig végre megérkeztünk. A hely, ahol a kétnapos osztálykirándulást tölteni fogjuk, egy kisváros. Bravó, gratulálok az iskolának.
A busz kirakott minket a szállásnál (nagyon szívesen rajta maradtam volna), aztán már el is ment, sorsunkra hagyva minket: körülbelül 45 gyereket, akiknek a fele utálja egymást, és egy osztályfőnököt, aki erősen próbálkozott egy jó programot kihozni ebből az egész szituációból. Gondolatban sok sikert kívántam neki.

Beözönlöttünk a szállásra, ahol néhány szoba található a földszinten, illetve az emeleten is. Mire mi Will-lel be tudtunk jutni, konstatálnunk kellett, hogy a két osztály egy szoba kivételével az összeset elfoglalta. Az az egy megmaradt szoba pedig ironikusan egy kétszemélyes, kis tetőtéri szoba volt. Beletörődve a sorsunkba beléptünk a szobába, majd még mielőtt ledobtam volna a táskámat az egyik ágyra, átgondoltam az induláskor történteket, és Will-hez fordultam.

- Melyik ágyat szeretnéd? - kérdeztem, mire Will egy ötéves kisgyerek örömével szaladt oda az ágyhoz, ahova eredetileg le akartam telepedni, ledobta rá magát, és megszólalt:
- Ezt.

Tizenegy óra volt, amikor az Mrs. Clarcks, az osztályfőnökünk összetrombitált minket, és fél tizenkettő, mire elindultunk az első programra: az erdőbe. Amikor ezt a két szót meghallottam, legszívesebben a falba vertem volna a fejem, de mégsem tettem, inkább csenben sétáltam Will mellett az erdei ösvényen. Mondanám, hogy mi voltunk az utolsók, és akár le is maradhattunk volna, úgyse vette volna észre senki, de hazudnék. A sereghajtó ugyanis Ash volt, és habár nem láttam, de szinte égetett a tekintete a hátamon. Ezt olyan tíz percig azt kell, hogy mondjam, hogy elég hősiesen bírtam, de azután a tíz perc után elegem lett, és idegesen hátrafordultam hozzá.

- Megtennéd, hogy ezt nem csinálod? - kérdeztem tőle, miközben hátrafelé menetelésben próbáltam lépést tartani Will-lel, aki kíváncsian hegyezte a fülét mellettem.
- Mit? - kérdezett vissza flegmán Ash.
- Mondjuk, hogy nem bámulod a hátamat! - mordultam rá.
- Értem, akkor hova nézzek, hogy ne váljak el a csoporttól, és zabáljanak fel a farkasok? - vágott vissza.
- Felőlem akármerre nézhetsz, ha lemaradsz és felzabálnak a farkasok, az nekem csak öröm - mondtam.
- Ha-ha, látom, elemedben vagy - méregetett Ash.
- Látom, te is - feleltem. - Ha készülsz valamire, most mondom, hogy verd ki a fejedből, mert mi négyen vagyunk, te meg egyedül.
- Ó, értem, és hányan tudjátok, hogy miért vagyok itt?
Ez sajnos igaz volt. Mínusz egy ember.
- De Mika akkor is a mi oldalunkra áll, ha megtudja!
- Már várom, mikor fog leesni neki - mosolygott Ash gúnyosan.
- Már én is, és akkor majd átengedem neki azt az örömöt, hogy ő végezzen veled.
- Hajrá - suttogta a lány, én meg visszafordultam Will-hez.
- Meg fogom ölni - motyogtam. - Az őrületbe kerget ez a csaj.
- Ennek a csajnak füle is van! - hallottam magam mögül Ash hangját, mire csak hátramutattam neki a kezemet, feltartott középső ujjal.

Negyed óra séta után visszafordultunk. Ennek a programnak is sok értelme volt, gondoltam, de ismét nem mondtam semmit, csak némán tettem egyik lábam a másik után.

A szállásra visszaérve osztályfőnökünk kijelentette, hogy mivel ebédidő van, rendeljünk pizzát, én meg komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon ez az egész osztálykirándulás mennyire volt megtervezve, és normálisan kivitelezve. Nos, úgy tűnt, semennyire.