Időhajlítók

15*

Mire épségben visszaértünk a szállásra anélkül, hogy bármelyikünknek komolyabb baja esett volna, már besötétedett.
Beléptünk a szállás ajtaján, amivel szemben Mika járkált idegesen fel és alá. Amikor meglátott minket, hatalmas megkönnyebbülés ült ki az arcára.

- McLover! - kiáltotta, és majdnem (de csak majdnem) megölelte Will-t. - Látom, jól vagy - mondta aztán, a tőle ebben a helyzetben telhető legkomolyabb arccal.

Clarcks, amint nagy nehezen kiszedte belőlem, hogy mit mondott a doki, azonnal ágyba parancsolt, Will-lel együtt. Tehát ott feküdtünk az ágyainkban, és jó szokásunkhoz híven csak bámultuk a plafont, és egy szót sem szóltunk egymáshoz.

Egy óra múlva beállított Mika, kezében egy-egy jól megpakolt szendviccsel, amiket egyesével a kezünkbe nyomott.

- Jó étvágyat - tette hozzá a mozdulataihoz, aztán kiment a szobából, és egy perccel később egy bögre teával tért vissza. - Clarcks azt mondta, hogy idd meg - tette le az éjjeli szekrényemre, és lerítt róla, hogy nem szívesen játssza nekünk a háziasszony szerepét.
- Értettem - bólintottam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne röhögjem el magamat.

Miután Mika kiment, Will hozzám szólt:

- Igazi luxus, nem? - vigyorgott ki a szendvicse mögül.
- Az - helyeseltem. - Minden osztálykirándulásnak ilyennek kéne lennie.
- Ja, mindig lelőhetnének - forgatta ki a szavaimat Will. - Nem is lenne olyan rossz.
- Hülye - ráztam meg a fejem. - Nyilván nem úgy értettem.

Aztán megint kezdett beállni a kínos csend, úgyhogy most én szólaltam meg:

- Nem akarsz hallgatni valamit? - mire Will-nek felcsillant a szeme. - Mit? - kérdeztem, és elővettem a telefonomat.
- Legyen a Requiem - mondta hosszas gondolkodás után. - Mozarttól.
- Már megint? - néztem rá hitetlenkedve, de inkább nem ellenkeztem, és beraktam neki a kívánt zenét.

Will ma eléggé elemében volt. Olyan jól érezte magát, hogy konkrétan úgy üvöltötte a mű latin szövegét, mint más tinilányok a One Direction- dalszövegeket. Hát, Mozart örülne, ha tudná, hogy még ebben a korban is akadnak ekkora rajongói.

Olyan tizenegy óra felé meghallottuk kintről a "takarodó" szót, és habár tudtuk, hogy akkortól minden egy kicsit csendesebb lesz, azt is tudtuk, hogy egyik osztály sem fog ilyen korán elaludni, sőt! A megérzésem pedig be is bizonyosodott: amint meghallották az utolsó (Clarcks) szobaajtó becsukódását, a két osztály sugdolózni kezdett, az ajtók halkan kinyíltak, és a többiek osonó lépteit hallottuk. Nyilvánvalóan megbeszéltek valamit, csak minket, gondolván, hogy úgyis gyengélkedünk, inkább nem vontak bele.
Will-re néztem, aki csak megvonta a vállát, és belemerült a Bűn és bűnhődés olvasásába. Nem hibáztattam, amiért egyáltalán nem érdekli a dolog, amit a két osztály kieszelt éjszakára. De ha minél előbb jobban akartam lenni, akkor nekem is maradnom kellett. Ennyi. És erről nem nyitottam magamban vitát.

- Szerinted mit csinálnak? - kérdeztem Will-t.
- Kilógnak a tóhoz - vonta meg a vállát.
- A tóhoz? - kerekedett el a szemem. - Éjszaka?
- Igen - mondta Will, fel sem nézve a könyvéből. - A tóhoz, éjszaka.
- Hát, ha megfáznak, az legalább nem az én bajom lesz - vontam vállat. Aki éjszaka egy tóban fürdik, az minimum nem normális.
- Ahogy az enyém sem - hallottam a választ.
- Szerinted van, aki itt maradt?
- Biztosan - felelte Will. - Vannak más épeszű emberek is a két osztályban rajtunk kívül.
- Jó, ez igaz - ismertem be, és tüsszentettem.
- Eks - vetette oda Will. Hm. Lehet, hogy kicsit ráragadt a mai szleng.
- Egyébként bocs, hogy olyan hülye voltam - mondtam hirtelen.
- Mármint? - kérdezte Will, és felnézett a könyvéből.
- Hát, hogy úgy megsértődtem rád.
- Nem, igazad volt! Ezért is akartam visszamenni és jóvá tenni!
- Amibe majdnem belehaltál - emlékeztettem.
- Az már mellékes - legyintett Will, mintha ez egyáltalán nem is lenne lényeges.
- Persze - forgattam a szemem mosolyogva. - Tök mellékes - és magamban azért még megjegyeztem, hogy ilyen barátaim is csak nekem vannak.

Uncsi volt, tudom, de lesz még izgalmasabb, csak türelem...😌