Időhajlítók

14*

Felpattantam a kőről, és amennyire csak a fájó fejem engedte, odarohantam Theóhoz. A többiek is bámészkodni kezdtek körülöttünk, mindenki felfigyelt a különös jelenségre.

- Mi történt? - kérdeztem ijedten.
- Meglőtték - suttogta Theo, amilyen halkan csak tudta.
- Jézusom - motyogta mellettem Mika, de úgy tűnt, mindenki közül neki volt a legnagyobb lélekjelenléte. - Kórházba kell vinni - jelentette ki, és felállt. - Hol van itt a legközelebbi kórház? - fordult körbe.

A többiek őrült telefonozásba kezdtek, és fél perc után meg is kaptuk a választ:

- Húsz perc kocsival.
- Ááá, az nagyon nem jó - gondolkodott Mika. - Valaki hívja a mentőket a szálláshoz! Gyerünk! - tapsolt kettőt, mire többen is tárcsázni kezdték a mentők számát a telefonjukon.
Theóval megfogtuk Will-t két oldalról, és cipelni kezdtük vissza a házhoz.
- Mi történt? - kérdeztem út közben.
- Időt akart utazni - mondta Theo, folyamatosan maga elé bámulva. - Én meg utána mentem, de nagy valószínűséggel elállítódott az órája, mert egy háború kellős közepébe csöppentünk. És még mielőtt vissza tudtuk volna állítani az órát, meglőtték.
- Te jó ég - motyogtam magam elé. - És mennyire súlyos?
- Nem tudom - sóhajtotta Theo. - Az elején nagyon vérzett, de azóta már egy kicsivel alábbhagyott. Mindenesetre sok vért vesztett, az biztos.

Aggódva az általam félig átkarolt, ájult Will-re néztem. Ha a mentők időben kiérnek, még meg lehet menteni, gondoltam. Máskülönben... nem, erre még csak gondolni sem akartam.

Mire lassan visszaértünk a házhoz, a mentőautó is megérkezett. Ez egy csoda, gondoltam, és magamban hálát adtam az égnek, amiért ilyen gyorsan ideértek.

Miután megmondtuk a két mentősnek Will nevét és hogy mi történt vele, hordágyra rakták, és begurították a mentőautóba.
Aztán megkérdezték, hogy szeretnénk-e vele menni, mert azért a kórház elég messze van, de mi gondolkodás nélkül igent mondtunk.
Aztán Mikára néztünk.

- Menjetek csak - legyintett. - Rátok nagyobb szüksége van.
Bólintottunk, és beszálltunk a kocsiba.

Ami aggasztó volt, hogy Will egész úton nem ébredt fel. Habár a műszer, amit rákötöttek, azt mutatta, hogy rendesen ver a szíve, az egyik mentős azt mondta, hogy jelentős mennyiségű vért vesztett, és hogy majd a kórházban meglátják, mit tehetnek érte.

Az út szótlanul telt. A mentősök mondataira csak bólogattunk, és hál' Istennek, nem kérdeztek tőlünk semmit, mert ebben az állapotban nem tudtunk volna semmilyen nemű kérdésre rendesen válaszolni.

Aztán megérkeztünk. Will még mindig nem ébredt fel. Az egyik mentős elvitte őt a hordágyon, a másik pedig beterelt minket a váróba, és azt mondta, hogy üljünk le. Leültünk.

- Te jól vagy? - fürkészett Theo, miközben vártunk.
- Én? - kérdeztem vissza. - Azt leszámítva, hogy minimum negyven fokos lázam van, remekül vagyok, kösz a kérdést - vigyorogtam rá. A halántékom lüktetett, a fejem fájt, de próbáltam normálisnak látszani.
- Itt vagyunk egy kórházban, valamit csak tehetnek érted - mondta Theo.
- Nem, nem, nem! - mondtam. - Most sokkal fontosabb, hogy Will hogy van!
- Ettől függetlenül meg vagy fázva - jelentette ki Theo ellentmondást nem tűrő hangon, aztán felállt, és a recepcióshoz ment. Beszélt vele néhány percig, aztán intett nekem.- Elküldött ebbe a rendelőbe - mutatta egy kis papíron.
- Nagyszerű - sóhajtottam, megbizonyosodva róla, hogy minden ellenvetésem hiábavaló volt.

A rendelőt, aminek a száma a papíron szerepelt, nem volt nehéz megtalálni. Leültünk a váróba.

- Bocs, hogy én is röhögtem rajtad - mondta hirtelen Theo. Tudtam, mire céloz.
- Ugyan - legyintettem. - Volt már nagyobb problémám is az életben - mondtam, aztán köhögni kezdtem.
- Hát, ez nem hangzik valami jól - vonta le a következtetést Theo a köhögésemből.
- Na, ne mondd - morogtam. Ekkor nyílt az ajtó, és a rendelőből kiszólt a doktor úr, hogy én következem.

Tehát, az orvos a következőket állapította meg rólam: megfáztam, 39,7 fokos lázam van, a torkom olyan piros, mint egy érett alma, és csoda, hogy el bírtam jönni idáig anélkül, hogy félúton holtan összeestem volna.
Emellett felírt antibiotikumot és C-vitamint, hogy minden nap szedjem őket bizonyos időközönként. Meg persze azt is mondta, hogy maradjak ágyban. Hát, gondoltam, ez egy osztálykiránduláson elég nehézkes lesz.

- Jó, igazad volt - mondtam Theónak, mikor kiléptem a rendelőből. Gyűlölök másoknak igazat adni. - Tényleg meg kellett nézni.
- És mit mondtak? - érdeklődött.
- Hogy maradjak ágyban - röhögtem el magam.

Visszamentünk a váróba, ahol nem kellett sokat várnunk, mert néhány perc múlva kijött egy fiatal orvos, és azt mondta, bemehetünk Will-hez.

- A golyó a mellkasa alatt találta el - mondta nekünk. - Sok vért vesztett, de meg tudtuk menteni. Innentől már csak javulni fog az állapota.
- Köszönjük - mondta szűkszavúan Theo.
- Azt egyébként elárulnátok, hogy került a barátotokba golyó? - méregetett minket.

Na, ez egy remek kérdés volt. Az igazat nem mondhattuk. Azt semmiképp sem. Tehát ki kellett találni valamit. Mielőtt azonban megszólaltam volna, Theo megelőzött.

- Én voltam - mondta, mire elképedve néztem rá, és tudva, hogy nem igaz, amit mond, elkezdtem rázni a fejem. - Eliot, hagyd, te nem voltál ott - mondta. Ez igaz is volt. - Az erdőben voltunk, találtunk egy pisztolyt, és elkezdtünk vele játszani. Aztán véletlenül meglőttem.
- Milyen pisztoly volt? - tette fel végül a keresztkérdést az orvos.
- Nem tudom - mondta halkan, leszegett fejjel Theo.

Az orvos halványan elmosolyodott, és kiment a szobából. Tudtam, hogy tudja, hogy nem Theo volt, és azt is tudta, hogy valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi is történt valójában.

- Miért mondtad? Akár fel is jelenthettek volna! - fordultam Theóhoz, amint becsukódott az ajtó.
- Valahogy meg kellett magyaráznom. És egyébként se faggatott tovább!
- Ja, ez a szerencsénk - morogtam, de azért eléggé megnyugodtam, hogy nem lett belőle nagy ügy.

Aztán csak vártunk. Vártunk, és vártunk, és két órával később még mindig csak vártunk. Kezdtem azt hinni, hogy Will kómába esett, és tényleg soha többé nem találkozhatok vele. Nem hallgathatom a gyerekes hisztijeit, nem röhöghetek vele töri órán, nem...

- Eliot? - hallottam ekkor egy gyenge hangot az ágy felől.
- Will! - kiáltottam fel, és szorosan megöleltem az ágyán éppen felkönyöklő fiút.
- És is örülök, csak ne fojts meg, kérlek - veregette meg Will a hátamat.
- Nagyon megijesztettél, remélem, tudod - tettettem sértődöttséget, mikor elengedtük egymást.
- Örülök, hogy jól vagy - mondta Theo, és a rend kedvéért ő is megölelte.
- Amúgy elmondod, hogy pontosan mit is akartál? - kérdeztem. - Mert gyanítom, hogy nem egy háború kellős közepén akartál kikötni.
- Hát...- kezdte Will. - Láttam, hogy mennyire haragszol, meg meg vagy bántva, amiért kiröhögtünk, és ezért vissza akartam menni, hogy jóvá tegyem vagy valami...
- Istenem - sóhajtottam fel mosolyogva. - Nem kellett volna, tudod, hogy mindig megbocsájtok.
- De most olyan nagyon szomorúnak tűntél! - erősködött Will.
- Jó, elhiszem - forgattam a szemeimet, és magamban hozzátettem, hogy ez most tényleg nagyon jól esett.