Időhajlítók

20*

2018. június 10.

Június 11, hajnali öt óra van, és még mindig nem tudtam elaludni. Kisebb megszakításokkal sírok, és próbálom nem magamat okolni. Tegyük hozzá, hogy kettőkor értem haza, mert semmi olyan helyre nem akartam menni, ami egy kicsit is emlékeztet az időutazásra. Mégis leírom, hogy mi történt este, mert fontosnak tartom, hogy ha esetleg más kezébe kerül majd ez a napló, akkor okuljon belőle.
Na, de kezdjük az elején.

Ugye ma volt a bál az iskolában, amire őszintén nem voltam felkészülve. Soha nem voltam még ilyenben, egyáltalán nem tudtam, hogy miben kéne menni, hogy kéne viselkedni. Ezért a legegyszerűbb megoldást választottam: felhívtam Theót. Illetve Will-t hívtam fel és megkértem, hogy adja Theót, mert neki ugye nincs telefonja.

- Igen?
- Segítened kell - szóltam bele a telefonba.
- Miért, mi történt? - kérdezte Theo gyanakodva.
- Hát ugye ma este lesz a suliban ez a bál, és nem tudom, hogy miben kell menni, mit kell csinálni...
- Te jó ég - sóhajtott Theo. - Készülj össze, és mire odaérek, várj az ajtóban és legyen nálad pénz. Tíz perc - és letette a telefont. Én meg csak remélni tudtam, hogy tényleg kapok valamiféle segítséget.

Tíz perccel később találkoztunk a bejárati ajtónál.

- Gyere - intett Theo, én pedig úgy követtem, mint kisóvodás az óvónénijét. - Tehát, mit tudsz arról, hogy hogy kéne kinézned?
- Jól? - kérdeztem vissza, erősen tartva attól, hogy a válaszom helytelen.
- Jó, és mit kéne mondjuk hordanod?
- Izé... ruhát?
- Édes Istenem - sóhajtott fel Theo. - Kérem a telefonod - mondta, mire készségesen odaadtam neki. Összeráncolt homlokkal nézett a készülékre. - Hol van ezen a térkép?

Tehát, a fejlemények azok lettek, hogy fél óra buszon való zötykölődés után megérkeztünk egy ilyen smoking-kölcsönzőbe vagy mibe, ahol újabb fél óra szerencsétlenkedés után kiválasztottunk egyet. Én először feketét akartam, de Theo kijelentette, hogy nem temetésre megyek, mire rávágtam, hogy "jó, akkor legyen fehér", mire az eladó már készségesen hozta volna a kívánt színt. Így állapodtunk meg végül a sötétszürkében, ami nem fekete, még véletlenül sem fehér, és még valamennyire nekem is tetszik.

- Nem lett volna egyszerűbb apámtól kölcsönkérni? - morogtam, mikor kezünkben a smoking-gal kiléptünk az üzletből.
- Ahogy apádat ismerem, kicsit nagyobb nálad, nem?
- Hát jó, de...- nem tudtam vele ellenkezni. Apám két méter magas, én meg 182 centinél megálltam. Ez van.

- A következő - mondta Theo, amikor már újra a buszon ültünk, és egy jegyzetfüzetet vett elő, amiben a "ruha" pontot kipipálta. - Mit tudsz arról, hogyan illik viselkedni?
- Hát gondolom nem kell megsérteni senkit - adtam meg ismét a megadható legbutább választ.
- Egyrészt - bólintott Theo. - De ez alap dolog, a való életben is így kéne viselkedned.
- Ez jelzi azt, hogy ezeket a rendezvényeket nem evilági lény találta ki - vágtam rá.

Mire hazaértünk, Theo rendesen kioktatott arról, hogyan illik viselkedni, bár mondjuk nem hittem volna, hogy ezt a sok őrjöngő tizenéves közül bárki számon fogja kérni rajtam este.

- Hát, köszönöm a ségítséget - kezdtem volna búcsúzni.
- Álljunk meg, még egyáltalán nem végeztünk - torpant meg Theo és beparancsolt a szobámba. - Ezen javítani kell - mutatott végig rajtam.
- Mármint micsodán? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Ezen - momdta, és erősen hátbavágott. - Ha így folytatod, úgy fogsz kinézni, mint a Notre Dame-i toronyőr.
- Ezzel utoljára a gyógytornászom jött, amikor tíz éves voltam.
- És most én is jövök - jelentette ki Theo határozottan. - Kéne egy vastag könyv - Levettem a polcról az Időutazóknak az időutazásról című könyvemet. - Jó, és most rakd a fejedre - parancsolta.
- Mi?
- Rakd a fejedre, és menj végig úgy a szobán, hogy ne essen le. Na, gyerünk!
- Ennyi erővel Will-t is idehívhattam volna, utoljára az ő korában használtak ilyen kínzóeszközöket - morogtam, és vonakodva ugyan, de teljesítettem, ami Theo kért.
Nem ment olyan rosszul, négy fordulás alatt csak kétszer esett le a könyv a fejemről, én pedig ezt az első lépésnek vettem a biztos siker felé.