Időhajlítók

6*

2018. április 25.

Reggel későn ébredtem, és legnagyobb meglepetésemre Will nem volt sehol. Se a szobámban, se a konyhában, se a nappaliban, se sehol!

- Tudtam! - kiáltottam fel. Mika elvitte!

Nem volt időm tovább agyalni, ha nem akartam elkésni a suliból, de út közben az agyam folyamatosan kattogott. Ha elvitte, hová vihette? Mit csinált vele? Mikor vihette el? Vajon - és erre a gondolatra kirázott a hideg - Will még életben van?

Sietve mentem fel a lépcsőn, és lihegve nyitottam be a terembe, ahol a megszokott helyén ott ült Will.

- Mi a Jóisten történt veled? - ültem le mellé, a megkönnyebbülés legkisebb jelét sem mutatva.
- Reggel felkeltem, és láttam, hogy te még alszol, és nem akartalak felébreszteni, mert olyan aranyosan aludtál...
- Remek - morogtam. Most már ezt is tudom.
- Szóval eljöttem egyedül.
- Akkor jól vagy.
- Igen. Azért remélem, nem hitted azt, hogy Mika az éj közepén betört hozzád, és elvitt engem...?
- Mi? - kerekedett el a szemem, és próbáltam minél jobban leplezni a meglepődöttségemet. - Dehogy! Nem!
- Akkor jó - vigyorgott Will, és hátradőlt a székén.

Erről ennyit, gondoltam. Aztán kiderült, hogy korántsem volt "ennyi".

Amikor kicsöngettek az első óráról, Will-lel felvettük a táskáinkat, és a folyosón elindultunk a terem felé, ahol következőleg lett volna óránk, de hirtelen mindketten megtorpantunk.

- Te is látod? - suttogta Will, mintha szellemet látnánk.
- Én is - válaszoltam ugyanolyan elhűlten és ijedten.

Nem szellemet láttunk. Hanem valami véleményem szerint sokkal rosszabbat. Mikát.
Ott állt a folyosón, és néhány végzős lánnyal beszélgetett, mintha mi sem lenne természetesebb. Mondanom sem kell, hogy a fehér ruhája sem volt rajta, helyette farmert és egy túlméretezett pulcsit viselt, a haját lófarokba fogta. Mintha egy másik ember állt volna előttünk, aki már évek óta a suliba jár.

- Visszautazott - mondtam. - Egyértelműen visszautazott.

Mika akkor úgy tűnt, észrevett minket, mert abbahagyta a beszélgetést és egyenesen hozzánk lépett.

- Te nem lehetsz itt - mondtam, meg se várva, hogy köszönjön.
- De igen - mondta ő, vállat vonva.
- Visszautaztál pár évvel ezelőttre, és azóta jársz ide.
- Nem. A Tanács "beiratott" ide, és minden embernek módosították az emlékezetét. Szerinted volna nekem időm plusz éveket járni ebbe a cirkuszba?
- Jó, igaz. Hát - néztem a szemébe, és most valamiért nagyon jól esett az a pár centi is, amivel alacsonyabb volt nálam -, üdv a suliban - aztán meg se várva, hogy Will is hozzászóljon, vagy hogy bármelyikük is további beszélgetést kezdeményezzen, megragadtam Will csuklóját, és elrángattam onnan.
- Na most már tényleg félek - mondta Will, és éreztem, hogy a bőre jéghideg lesz a félelemtől.
- Megoldjuk.
- Ahhoz Theo is kéne. És nem elég, ha csak délutánonként találkozunk.
- Mire gondolsz?
- Neki is ide kéne járnia.
- Szerinted megoldható? Hogy vennék fel?
- Úgy, ahogy engem. Neki még talán papírjai is vannak az iskolából, ahonnan jött!
- Nem hozott magával semmit, rémlik?
- Akkor a testvérének biztos van!
- Jó, megpróbálhatjuk - egyeztem bele.

A mai nap nem lett volna olyan borzalmas, ha nem futottam volna bele lépten-nyomon Mikába. A nap végére már úgy voltam vele, hogy ha még egyszer összefutok vele, kerítek egy pisztolyt és fejbe lövöm, de erre nem került sor. Hatalmas lélegzettel léptem ki az iskola kapuján Will mellett. Mehettünk Theóékhoz.

- Miért is lepődök meg? - tette fel a költői kérdést Theo, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátott minket.
- Most nagyon nagy szükségünk lenne rád - mondtam, és oldalba löktem Will-t hogy folytassa ő, elvégre az ő ötlete volt az egész.
- Igen - bólogatott. - Szeretnénk, ha az iskolába járnál.
- Mármint oda, ahova ti? - kérdezte Theo, mire hevesen bólogatni kezdtünk, és reménykedő vigyort varázsoltunk az arcunkra. - Gondolom, el tudjuk intézni - vont vállat. - De nem lenne egy kicsit késő áprilisban beiratkozni, hogy aztán már csak két hónapot járjak be az érettségiig?