Időhajlítók

16*

2018. május 19.

Reggel frissen ébredtem. A fejem fájt, fáztam, és folyt az orrom, de egyértelműen kipihentem magam, amiért különösen büszke voltam magamra.

A kirándulásra már semmilyen más programot nem terveztek (lehet, hogy ehhez egy kis köze volt a Will-lel való gyengélkedésünknek), így reggeli után mindenki összepakolt, és délben meg is jött értünk a busz.

Az utat végig aludtam (Will-lel együtt). Ezt úgy kell érteni, hogy amint leültem, és kényelmesen elhelyezkedtem, konkrétan álomba zuhantam, és fel sem ébredtem, amíg a busz meg nem állt. A többiek elmondása szerint a visszaút sokkal jobb volt az odaútnál, de ezt a beszámolót egy kicsit gyanakodva hallgattam. Úgy értem, két osztály, akik a kezdetektől fogva utálták egymást, csak úgy összebarátkoznak egy nap alatt... nem tudom, ez nekem egy kicsit fura. Mindenesetre nagyon fellélegeztem, amikor a busz megállt, és a sofőr hátra horkantott nekünk, hogy "Megérkeztünk". Ahhoz képest, hogy milyen álmos és beteg voltam, villámsebességgel ugrottam le a buszról, és kezdtem el masírozni hazafelé.

- Eliot, meg sem vársz? - hallottam akkor magam mögül Will számonkérő hangját. Hátrafordultam és kérdőn néztem rá.
- De, csak gondoltam, ha ágyban kell maradnom, ahhoz te nem kellesz - vontam vállat végül.
- Most meg vagyok sértve - tettetett sértettséget Will és csak, hogy lássam, mennyire komolyan is gondolja, még karba is fonta a kezét.
- Mélységesen sajnálom, ha szavaim megbántották, hercegem - mondtam, és a földig hajoltam.
- Meg van bocsájtva - mondta, Will némi gondolkodás után, aztán mindketten elröhögtük magunkat.

Anya természetesen nem fogadta valami jól az állapotomat. Amint beléptem az ajtón és meglátott, megölelt, megpuszilt, és csak aztán kezdett el beszélni.

- Édes kisfiam, mi történt? - tette fel az első kérdést, ami ilyenkor egy szülőnek eszébe juthat. Na, igen. Ez egy nagyon jó kérdés volt.
- Megfáztam - feleltem orrhangon.
- Azt látom - sóhajtott, miközben alaposan végigmért. - Feküdj le, mindjárt hozok teát meg vitamint - azzal sarkon fordult, és berohant a konyhába.

Én viszonylag ráérősen leraktam a táskámat, elmentem kezet mosni, aztán becammogtam a szobámba, nyomomban Will-lel. Engedelmesen befeküdtem az ágyamba, Will pedig a székemen foglalt helyet. Mindezt olyan kétszeres lassításban tettük meg.

- Azt egyébként elárulnád, hogy Will mit keres itt? - jött be anya pár perc után a szobába egy bögre teával.
- Csövezik - válaszoltam, reménykedve abban, hogy Will nem lesz azonnal kidobva.
- Akkor olvashat neked esti mesét is, amíg elalszol - mondta anya.

- Ja, hogy aludnom kéne - morogtam, mikor becsukódott az ajtó.
- Hát, ez kellemesen indul - dőlt hátra a székemen Will. Ahhoz képest, hogy ő sem volt a legjobb állapotban, egészen jól bírta, és a lehető legkényelmesebben befészkelte magát a székembe, aztán elvigyorodott. - Milyen mesét akarsz hallani, pici Eliot? - gügyögte úgy, mintha egy kétéveshez beszélne, mire megdobtam az első dologgal, ami a kezem ügyébe akadt: a párnámmal.
- Kuss - válaszoltam félig röhögve, félig meg próbálva úgy tenni, mintha vérig lennék sértve, és egészen behúzódtam a takaróm alá, hogy csak a szemem látszódott, amit aztán a Will által visszadobott párna újra betakart.

Nem voltam álmos. A buszon aludtam, egész éjszaka aludtam (ami azért elég ritka eset nálam), és a legkevesebb kedvem sem volt aludni. Jó szokásomhoz híven a plafont bámultam, és nem szóltam egy szót sem. Will időközben bealudt a székemben (fogalmam sincs, hogy csinálta), így az ő szuszogását hallgatva gondolkodtam tovább, illetve próbáltam kikapcsolni az agyamat. Az égvilágon semmire nem akartam gondolni.

De úgy tűnt, hogy mégiscsak kell, és úgy tűnt, hogy valamit csinálni is kell.
Körülbelül másfél órája feküdhettem álmatlanul, a plafont bámulva, amikor a szoba közepe felől sistergést hallottam. Nem tudtam hova tenni, mert eddig még soha nem hallottam vagy tapasztaltam ehhez foghatót, de felültem az ágyamban, és füleltem. Olyan fél percig tarthatott a sistergés (amire időközben Will is felébredt), aztán abbamaradt. Egymásra néztünk. Azt hittük, vége, hogy ez csak valami furcsaság volt, valami baj a padlóval, a csövekkel, vagy bármivel, de tévedtünk. Alighogy abbamaradt a sistergés, onnan, ahonnan azelőtt hallottuk, vörös szikrák kezdtek pattogni a semmiből, majd egy hatalmas villanás, és egy fiú állt a szoba közepén.

Középtermetű, sötétbarna hajú fiú volt, napbarnított bőrrel, és fekete szemekkel. Arca sovány volt, csillogott a verejtéktől, és meglepettséget tükrözött. Inget viselt és fekete mellényt, fején kalap volt, lábán elhasznált lakkcipő.
Látszott, hogy nem tudja, hol van, de az is, hogy most elért valamit. Lihegett, nem jött ki hang a torkán.

Will felállt a székről (amiről mellesleg először majdnem leesett), és én is kikászálódtam az ágyból. Egymás mellett állva méregettük a jövevényt, illetve Will nem is igazán méregette, hanem a meglepettségtől halálsápadtan kapkodott levegőért, aztán minden erejét összeszedve egy szót préselt csak ki magából.

- Daniel - suttogta alig hallhatóan.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy😗