Időhajlítók

5*

Kissé lefagyva álltunk a szobámban. Will és Theo ijedtükben egymásba kapaszkodtak, a lány egy pisztollyal a kezében állt az ajtóban, én pedig hármójuk között, a lánytól harminc centire álltam, és vártam, mi sül ki a dologból.

- Velem kell jönnötök - folytatta a lány. - Szabályt szegtetek.
- Na ne mondd - morogtam, mire a lány éles, szúrós tekintettel rám nézett. Én pedig álltam a tekintetét.
- Ami azt illeti, te is ugyan annyira bűnös vagy, mint McLover. Bűntárs vagy, mert segítettél neki eltussolni a szabályszegést.
- Mégis mit kellett volna csinálnom? - kérdeztem. - Feljelenteni? Azért hülyének ne nézzenek.
- Így viszont bűntárs lettél.
- Inkább leszek bűntárs, mint a barátaim árulója!
- Mindegy, nem vitatkozom - vonta meg a vállát a lány. - Velem kell jönnötök.

Hátranéztem, először Will-re, aztán Theóra. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. A hátam mögé rejtettem a két kezem, az egyikkel a visszaszámoltam, a másikban pedig a zsebórámat fogtam. Amikor a hüvelykujjamat is lecsuktam, felkiáltottam:

- MOST! - és egyszerre megnyomtuk a kis gombot a zsebóráink tetején.

De nem történt semmi. Csak álltunk, és nyomogattuk a kis gombokat, de semmi nem történt, még egy apró szikra se hagyta el az órákat. Mintha teljesen elromlottak volna.

- Ez a legalapabb szökési próbálkozás - ásított mögöttem a lány. - Mihez nyúlnak először az időutazók? Az órájukhoz! Meg ne haragudjatok, de erre már az első pillanattól fogva számítottam.

Akkor már kezdtem a szokottnál idegesebb lenni.

- Szerintem ha megtennéd, hogy egy percre...
- Pofa be, Whitfield! - vágott a szavamba, amitől őszintén meglepődtem.
- Jó - sóhajtottam, belátva, hogy semmi esélyünk ellene. - Veled megyünk.
- Helyes - biccentett, és elindult kifelé az ajtón.

- Mi a terved? - suttogta Theo már az utcán, miközben a lányt követtük, igazából fogalmunk sem volt, hova.
- Látod a karóráját? - kérdeztem. - Nagyon speciális, ilyet a világon sehol nem gyártanak.
- Csak a Tanácsnál - találta ki Will.
- Csak a Tanácsnál - helyeseltem. - Szóval elvesszük tőle.
- Értem, és mégis hogyan? - kérdezte idegesen Theo. - Egy karórát levenni valakiről még nyugalomban is nehéz, nemhogy akkor, ha az illető nem akarja, hogy levedd róla!
- Csak figyelj - mondta helyettem Will, és előre sietett a lányhoz.
Theóval csak azt láttuk, hogy beszélgetnek, a lány azonban mereven előre nézett, Will viszont egészen barátiasan beszélt vele, mintha már évek óta jó barátok lennének: hozzáért a karjához, néha még meg is lökte egy kicsit, amivel éppen eléggé sikerült kizökkentenie a lányt a merevségéből, és öt perc múlva diadalittas vigyorral az arcán sétált vissza hozzánk, a karórát büszkén lobogtatva a kezében.
- És most futás - adta ki a parancsot Will, mi pedig megfordultunk, és utasítása szerint futni kezdtünk.

A lány meghallhatta a cipőink dobogását, és hátrafordult. Gyorsan az órájához kapott, és csak akkor vette észre, hogy az eltűnt a karjáról.

- Ezt keresed? - kiáltotta neki Will. - Gyere és vedd el! - mire a lány futni kezdett, de olyan tempóban, hogy meg kellett dupláznunk a sebességünket, ha nem akartuk, hogy utolérjen minket.

Theo hirtelen megtorpant.

- Álljatok meg! - kiáltotta utánunk. A lány pedig beért minket.
- Adjátok vissza - lihegte, most inkább könyörögve, mint utasítva. - Az az óra a mindenem. Anélkül szinte nem is létezem.
- Nem adjuk vissza - mondta Theo nemes egyszerűséggel. - De ha segítesz, visszakapod.
- Segíteni? Mégis miben segítenék nektek? - kérdezte, és némi megvetést véltem felfedezni a hangjában.
- Kicselezni a Tanácsot.
- Az lehetetlen! Nem fog sikerülni, még az én segítségemmel sem!
- Azt majd meglátjuk - mondta Theo.
- Nem segítek - jelentette ki a lány, és karba fonta a kezét.
- Nincs alku, nincs óra - vonta meg a vállát Theo, és már épp visszafordult volna, de a lány utána kiáltott.
- Jó! Segítek! Hogy én mekkora egy barom vagyok - motyogta aztán alig hallhatóan.
- Remek! - csapta össze a kezét Theo. - A mi nevünket már tudod. Most mi is szeretnénk megtudni a tiédet.
- Michaela Saylor vagyok - mondta a lány, és kezet fogtak.

Tehát ő volt Mika. Nem sokat beszélt, de okoskodni és utasítgatni azt nagyon tudott. Őszintén nem lett a szívem csücske.

Az óráját továbbra sem kapta vissza, nálam volt, és azt csináltam vele, amit ő mondott, jobban mondva: ahogy ő utasított.

- Hol fogsz aludni? - kérdezte Theo, amikor este lett, és Mika menni készült.
- Az ne legyen a te problémád - mondta Mika, azzal sarkon fordult és eltűnt. Szó szerint.

- Hát - szólalt meg Will -, ez is egy hosszú nap volt.
- Ja - morogtam. - Nem bízom benne - jelentettem ki aztán.
- Mi? - fordult felém Theo. - Ne csináld már, hiszen tudod, hogy segíteni fog! Addig nem kapja vissza az óráját, amíg a Tanács le nem száll rólunk!
- Éppen ez az! Mi van, ha olyan utasításokat ad nekem az órájával kapcsolatban, amik egyáltalán nem segítenek minket, épp ellenkezőleg?!
- De nem fog! Nem teljesen hülye!
- Igaz, tényleg nem - ismertem be. Mert ezt sajnos be kellett ismernem.
- Ne csináljátok már! - szólt közbe Will. - Theóval értek egyet, Mikának semmi oka nen lenne rá, hogy félrevezessen minket! Nálunk van az órája, vagyis nálunk van a munkája. Az élete! Ő maga mondta, hogy anélkül nem ér semmit.
- Akkor se bízok benne - jelentettem ki, és karba font kézzel az ablak felé fordultam. Remek, gondoltam, mindkét barátom ellenem fordult.
- Remélem, holnapra kihevered - mondta mögöttem Theo, aztán ajtócsukódást hallottam. Remélem, holnapra te is kihevered, gondoltam magamban.
- Azért - szólalt meg egy pár perc csend után Will - valami jó is volt a mai napban...
- Mi? - mordultam fel, mert őszintén nem jutott eszembe semmi, ami olyan felejthetetlen lett volna a mai napban. Will ezt viszont megcáfolta:
- Elértük, hogy fusson utánunk egy lány - mondta, a hangján érezni lehetett, hogy vigyorog, én meg a mai nap hosszú idő óta először elmosolyodtam.