Időhajlítók

21*

Futni kezdtem. Nem volt kedvem akkor sem az iskolában, se sehol se lenni, ami egy kicsit is emlékeztet az időutazásra. Nehéz volt, nagyon nehéz. A legtöbb hely arra emlékeztetett, akaratlanul is. De csak futottam, és már rég nem sírtam.

Egy külvárosi, kis parkban kötöttem ki. Soha nem voltam még ott és őszintén meglepődtem, hogy nem ismerem a helyet.
Pedig nagyon szép volt, ahogy a hold megsütötte a fákat és ezüstösen csillogott a lombjukon.

A legnagyobb fa alá ültem és egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, és csak bámultam felfelé, a fa hatalmas lombjára, amin keresztül az arcomba sütött a hold.

- Szabad megkérdeznem, mi történt? - hallottam meg egy halk, az éjszakai csöndben mégis egészen hangos hangot a fa másik oldaláról.
Hamarosan a hang tulajdonosát is megláttam. Egy fiú ült le mellém, kócos, sötét hajjal, nagy, fekete szemeivel elgondolkodva bámulta a fa lombján átszűrődő holdsugarat.
- Daniel? - néztem rá meglepetten. - Te hogy kerülsz ide?
- Mindig ide jövök, ha csöndre van szükségem és valamennyire még élvezni is akarom a jövőt - felelte. - Tehát, mi történt?
- Tudod, volt az a lány, aki annyira ki volt rád akadva. - Daniel bólintott. - Ő Mika. Illetve volt. Mert most meghalt.
- Az időutazás miatt?
- Tulajdonképpen igen. De simán megakadályozhattam volna! És mégsem csináltam semmit. És most annyira utálom magam, hogy...
- Ne tedd - vágott a szavamba Daniel. - Ne utáld magad, mert ha megtörtént, annak így kellett történnie. Jól sejtem, hogy megtiltotta, hogy visszamenj az időben?
- Jól.
- Akkor igazán nincs miért utálnod magad. És sajnálom, de ki kell mondanom: megtörtént, és ami már megtörtént, az a múlt. És a múlton előbb vagy utóbb túl kell lépni.
- Csak nem most, mert az egyik legfontosabb ember az életemben egy órája halt meg - morogtam.
- Tudom. De nem temetkezhetsz bele örökké, ezzel te is tisztában vagy.
- Igen, tudom.

Pár percig hallgattunk, aztán Daniel újra megszólalt.
- Fontos volt neked?
- Eleinte utáltam, mindent megtettem volna érte, hogy megszabaduljak tőle - feleltem. -  De sokat segített, akkor, amikor senki más. Soha nem mondtuk ki, de barátok voltunk.
- És most már nincs.
- És most már nincs - ismételtem halkan a szavait.
- Aludj rá egyet. Aludj rá sokat. És a végén már jó lesz.
- Te nem adtad fel, amikor Will eltűnt, ugye? - kérdeztem. - Különben most nem lennél itt.
- Nem adtam fel, mert tudtam, hogy nem halt meg. Egyszerűen csak éreztem. És látod, megtaláltam.
- Hát akkor én megyek és megölöm magam.
- Remélem, nem gondoltad komolyan - nézett rám. - Egy órája láttál egy emberi életet kihunyni, és most már pontosan tudod, hogy mennyire szörnyű és fájdalmas dolog, ha valaki, aki fontos neked, elmegy. Ne tedd, mert sokan hiányolnának.
- Például?
- Például Will. Fontos vagy neki, te vagy a legjobb barátja és úgy áradozik rólad, mint egy kisgyermek az édesapjáról.
Elmosolyodtam. Ez jól esett.
- Hát jó - sóhajtottam. - Akkor maradok. Willért.
- Ez a beszéd! - mosolyodott el Daniel is, majd felállt, leporolta a nadrágját és kezet nyújtott nekem. Elfogatdam és felálltam.
- Kösz a... lelki segélyt - mondtam.
- Igazán nincs mit - mosolyodott el halványan. - Ez a legkevesebb, amit egy barátért megtehet az ember - aztán valami kattant a kezében -az órája-, és egy villanás kíséretében eltűnt a szemem elől.

Szaggatottan felsóhajtottam. Néhány percig csak álltam a holdfényben, aztán elindultam hazafelé. Nyugodt voltam, egészen nyugodt, egészen addig, amíg el nem értem azt a területet, ami már ismerős volt. És természetesen visszajöttek az emlékeim, és újra könnyezni kezdtem.

Már mindenki aludt, mikor hazaértem. Csendben beosontam a szobámba, ledobtam magam az ágyamra, és néhány perc reménytelen erőlködés után megint sírni kezdtem.

Így jutottam el most ide. Háromnegyed hat van, és egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel. De valahogy nem hiányzik.
Kicsit úgy érzem magam, mint egy tinidráma szerelmi bánattól szenvedő főszereplője. A szemeim kivörösödtek, az ágyam körül millió zsebkendő van szétdobálva...

Kopogtak az ajtón. És belép Will. Ő is ugyanolyan állapotban lehet, mint én.
Hozzám lép és... szorosan átölel. Olyan szorosan, hogy alig kapok levegőt.

Elgondolkodom azon, amit Daniel mondott, és elmosolyodom, mert Will most tényleg úgy ölel engem, olyan szorosan és szeretetteljesen, mint egy kisgyermek az édesapját.