Drága Mostohabátyus <befejezett>

Ashley

A dal befejezése nem volt olyan könnyű mint elkezdeni azt. Forró könnyeim megeredtek. Ugyan nem nagy számban, de pontosan elég volt rá hogy már ne a fiúkat lessem. Ekkor akadt szemem elé a lépcső alján álló és szipogó Martin. Végre lejött.... Erre már megint sír. Rettenetesen sajnálom. Tudom mit érez most. Egy ilyen közeli embert elveszíteni a legnehezebb. Szörnyű látni ahogy szenved... De a legszörnyűbb hogy nem engedi hogy segítsek. Nekem faj így látni őt... Lefogyva, fal fehéren, erőtlenül. Azt hittem a fiúk az ilyeneket könnyebben viselik. Feltételezésem hejtelen volt mert talán még nehezebben is viselik. Hiányzik a régi Martin.. Az erőteljes, domináns, kedves, szelíd mégis határozott. Hiányzik az a hatalmas mosolya amit néha úgy lekentem volna a képéről, néha pedig elmerülve ábrándoztam róla. Hiányzik a tűz a szeméből ami fojton csillogott és égett, akárhányszor rám nézett a csillogása magával ragadott és egy másik úton kötöttem ki...ahol nem volt más csak én meg ő.Egyszóval... Ő maga hiányzik.

Visszatérve a jelenbe. Ahogy összefutott a tekintetünk egyből nagy irammal elindult felfelé a lépcsőn. Most megfogadtam hogy nem hagyom annyiban. Szüksége van rám.. Látom.. És nekem is rá... Jelen esetben nagyon is.

- Martin b@sszus állj már meg- lihegtem felfelé menet a lépcsőn

- mond mégis minek- szipogta.

- csak állj meg- ragadtam meg a karját. Pár perc pihi után végre felegyenesedtem és bele tudtam nézni a szemébe ami még mindig könnyes volt.
- minden oké? - néztem rá kétségbeesetten.

- ja... - indult volna tovább

- ne tudd még hogy tudnak ilyenkor utálni- mondtam a kelleténél hangosabban hátha megfordul. Tervem sikeres volt -mint mindig- így vissza sétált hozzám, kérdő tekintete pedig összetalálkozott az én büszkeséggel megtöltött szememmel.

- Ash- fogta meg a vállam és mosolyodott el- nem érdekel- ééés a mosoly nak itt ért vége. Vissza indult a szobájába... Innentől pedig nem láttam. Utána akartam kiabálni de végül meggondoltam magam így inkább lementem a srácokhoz.

- na srácok... Akkor beszéljük még azt a "tervet"- huppantam közéjük a kanapéra.

- az első tuti az lesz hogy egyedül fogsz harcolni- mutatott rám Jake.

- mi? Miért? - kaptam felé az amúgy elkalandozott szemem.

Najó... Inkább vázolom a szitut. Tehát ugye már mindenki ismeri Tom-ot. Kb 4 nappal ezelőtt amig Emily kórházba volt én pedig Martint nyugtattam, hogy is mondjam betört a kígyókhoz és megölte az egyik tagunkat. Magában feldolgozni is nehéz volt hogy elvesztettünk valakit, de ezzel egy olyan érzést váltott ki belőlem mint még senki. A szívem ami eleve pirosan kalapált, most feketén veri a mellkasom az ölésre éhezve. Érezni akarom ahogy Tom vére a bőrömön folyik. Ahogy a levegőt kapkodva öklendezi a nevem. Ahogy a szíve szépen lassan leáll. Egyszóval... Meg akarom ölni. Mivel ez így nem mehet tovább Tom küldött egy levelet, hogy most vagy soha végeznünk kell egymással... Nyilván csak egy maradhat. Így mivel ismerem és a megállapodás ellenére ő sem egyedül jön majd, nekünk is kell egy terv. Ezt ti majd később szépen folyamatosan meg tudjátok. Nem akarom lelőni a poént.

- tehát.. Én amúgy arra gondoltam hogy ugyan azt a terv részt bevethetnénk amit egyszer korábban. Amibe a lovak is szerepelnek. - vetettem fel a tökéletesen beillő részt a tervembe.

- Ash... Azt már eljátszottuk- rázta meg a fejét Jason.

- de nem Tommal- mosolyodtam el és elindultam vízért a konyhába.

- amúgy.. Ez igaz, és tökéletesen bele is illik- hejeselt Jake.

- na ugye? - tértem vissza hozzájuk. Teljesen fel voltam pörögve, így szórakozni és húzni kezdtem az agyát Jason-nek.

A sok piszkálódásom sosem fejeződik be nekem kedvezően. Ezt már rég megtanulhattam volna. Addig piszkáltam amíg meg nem elégelte. Felállt és gyors mozdulattal lekapta rólam az alapból combomig erő hatalmas pólómat. Most jöhet a kérdés.. Nem vagy szégyellős a fiúk előtt??? - a válasz igen egyszerű NEM és hogy miért. Ők azok akik mindenhogy és minden porcikámig ismernek. Ez nálunk már bevett szokás. Ha a pólóm lekerül tehetetlenné válok.

~~~~~~~Martin szemszöge~~~~~~~~

Hangos nevetésre és kiabálásra lettem figyelmes. Amióta itt vagyok megtanultam , ha Ash kiabál az sosem jó jel. Lementem gyors léptekkel a lépcső aljáig. Hogy miért csak odáig? Olyan látvány tárult a szemem elé amit lehet más szituációban teljes szívemből imádnék... Viszont most valamilyen szinten visszataszító. A barna hajú magas srác egy fekete textil darabot lehet a kezében. Az én kis angyalkám pedig ugrándozva és futkosva próbálja elérni az említett anyagot. Ezzel nem lenne semmi baj ha csak nem Ash pólója lenne a levegőben.

- add már vissza - ugrott eggyet Ash

- kapd el - nevette ki a fiú.

- b@sszus már.. Add vissza- nevetett Ash is.

- nem- futott el Ash elől a fiú.

- Jason... Bazd+ - került velem szembe Ash. Mivel nem volt rajta póló így a rálátásom a csupasz hasára esett. Vékony kis derekát , vékony hasát most nem takarta semmi. Máskor  egy álom lenne úgy látni... De csak akkor ha velem lenne. Most viszont kis testét nem én érinthetem, simogathatom hanem valaki más.

Gondolataimból egy csattanás és egy sikitas zökkentetr ki. A fiú és rajta Ash terült el a földön. Ajkaik vészes közelbe kerültek egymáshoz. Ez nekem pontosan elég volt ahoz hogy úgy felkapjam a vizet mint eddig soha. Hatalmas csattanással csaptam be magam mögött a hatalmas fa ajtót ami a szobámat takarta. Nem éreztem meg ilyet... Mi ez ami most mindenhol szúr és gyürdös maga alá. Mintha az a srác jobb lenne mint én... Féltékeny lennék?