Drága Mostohabátyus <befejezett>

Martin

Hogy is magyarázzam el amit most érzek.....

Egy hét telt el azóta az este óta. Emily a kórházban fekszik... Én pedig semmit nem tudok az állapotárol. Aggasztó. Rettenetesen aggasztó. Azt ígérték hogy hívni fognak ha bármi történt vele. Azóta nem aludtam rendesen. Éjjel nappal várom a hívást...de semmi. Kezdem feladni... És azt hinni azért nem hívnak mert..... Nem fogom kimondani... Nem....

Apáék nincsenek itthon... Ez az egy pozitívum... Legalább nem aggódnak miattam.... Bár igaz hogy ma jönnek haza... De.... Jó... Igaz... Mivel alig alszom olyan napeltolódásom van hogy ihajj.... Ashley végig segített amiért nagyon hálás vagyok neki....

- Martin.. - hallottam meg Ashley sejmes hangját ahogy az arcom cirogatja - kelj fel... Végre bemehetsz hozzá.

Szemeim lassan nyitodtak ki és még látásom sem tért teljesen magához de tökéletesen láttam Ashley két kék szemét és a kedves mosolyát.

- mennyi az idő - nyüszítettem.

- 10 óra... Anyáék ma jönnek haza... Illetve - nem hagytam hogy befejezze.

- tudom... Egy pillanat és kész vagyok- rohantam a szekrényemhez. Végre... Végre láthatom őt... Nem kell aggódnom miatta... Nem halt meg... Még nem. .... Ahhh de szar azt a MÉG - et odarakni.

- hallod.... Nyugi- fogta meg a két vállam Ash és maga fele fordított- anyáékat még meg várjuk- csititott le...

- de ne mááár- fancsalódtam el a tudattól hogy még várnom kell..

- tudom... Tudom... De muszáj - nézett bele mélyen a szemembe.... Basszus... Ennek nem itt lenne az ideje...teljesen megnyugodtam... Mi van velem.. Ennyivel más semmire se menne...erre itt áll előttem ő... És olyan nyugodt lettem... Minden rosz gondolat kiszállt a fejemből... Csak a szemeire gondoltam... És az ajkai izere... Basszus de megcsókolnám... Nem.. Nem... Nem szabad!

Kis időn belül apáék is megjöttek... Végre már.

- sziasztok megjöttünk- kiállított hozzánk Kate.

- hali- köszönt kedvesen Ash és megölelte anyukáját.

- Martin? - hallottam meg a nevem Kate aggódó hangja mögül.

- itt vagyok - nyüszögtem és oda baktattam eléjük.

- fiam... Te meg hogy nézel ki? - utalt apa a szemem alatt lévő két fekete karikára és a fehér bőrömre.

- nem aludtam jol- vontam meg a vállam. - na de Ash... Menjünk már- tuszkoltam ki az ajtón a lányt.

- hova mentek? - nézett ránk kérdően mind a két szülő.

-  csak a kórházba... Meglátogatunk valakit. - magyarázta Ash.

- vigyázzatok magatokra - hallottam Kate óva intő szavát... De most más sem érdekelt csak hogy Emy mellett tudjam magam.

Hosszúra nyúltak a percek a kórházba vezető úton. Végig idegesen markolásztam a kormánykereket..... Feszengve ültem és másra sem tudtam gondolni csak arra hogy ha meg egy kevés időt elpazarolunk lehet hogy már késő lesz.

- Martin.. Hallod... Nyugodj már le- nézett aggodalmasan Ash a szemembe.

- bocsi csak...

- nyugi.... Tudom hogy nehéz... De attól mert meghalunk egy balesetbe Emilynek sem lesz jobb- és igaza volt... Amennyire nem figyeltem simán valami baj is történhetett volna.

És itt állunk. A fehér épület előtt. Nagy levegő és..... Benyitottam. Ugyan olyan mint egy másik kórház. ... De valamiért mégis más volt. Egy virág sem volt sehol, sem egy szál rozsa, sem egy csokor tulipán... Semmi. Látogatók is alig... Pedig most volt látogatási idő. Az egyik pultnál két idősebb nővér beszélgetett. Gondoltam oda megyek megkérdezni merre lehet Emy. De ahogy közeledtem érdekes beszélgetés csapta meg a fülem.

- na hogy van a mi kis vadmacskánk?-kérdezte egy 40 körül lévő asszony.

- mélyen alszik, nem értem miért hivod így nagyon szar az állapota és amióta itt van... Meg sem moccan... Mintha kómában lenne- válaszolt egy fiatalabb.

- Ez a sok alvás aggasztó. - fogta a fejét az idősebbik.... Nem tudhattam de éreztem hogy Emy ról van szó.

-szieszta van- mondta az idősebb könnyedén- bárcsak mások is igy lennének ezzel... Főleg az az idős nő az 512 és szobában... Fojton kiabál.

- komolyan beszélek.

- amit mondasz nem éppen egy vadmacskára valló viselkedés

- nem, azt a  különleges alkalmakra tartogatja... Amúgy visszafogott... Aztán hirtelen BUMM! Elszabadul a pokol. Utána meg piff... Újra elalszik... Mintha halott lenne.

- próbáltad már felébreszteni amikor így ki van ütve?

- elment az eszed... Dehogyis.

Ekkor elegem lett. Odamentem.

- elnézést... Meg tudnán nekem mondani hogy melyik Emily Black szobája? - kérdeztem mire mind a két nő elképedten nézett rám. - a barátja vagyok és szeretnék vele beszélni

- ha nagyon szeretné... Jöjjön ohh bocsánat jöjjenek velem- látta meg a mellettem elhejezkedő Ashley-t

Egy becsukott ajtó előtt állt meg a hölgy és csak bolintott hogy be mehetünk. A szemem egyből az ágyon fekvő lányra siklott akiből mindenhonnan kisebb-nagyobb csövek lógtak ki. Két zöld szeme le volt csukva, dús pillái az arcára simultak. Izzadt haja hol arcára tapadt hol pedig a párnával érintkezett. Sápadt arca rezzenéstelenül érintkezett a lélegeztetővel. Mellkasa nehezen és egyenlőtlenül  emelkedett.Ahogy meghallotta az ajtó csukódását lassan felnyitotta szemeit.

- hát ti? - kérdezte rekedt hangon a lélegeztetővel küszködve.

- ne mond hogy nem örülsz- huppantam le mellé a székre. Megingatta fejét majd óvatosan felült és levette a készüléket az arcáról.

- ugye tudod hogy nem sokáig kell meg elviselned a búrám?- kérdezte

- ne mondj ijet... Még nem akarlak elveszíteni- fogtam meg a kezét.

- pedig itt az ideje beletörődni- nézett rám keserűen.

- Em... Nem.. Nem megy.. - dadogtam a könnyeimmel küzdve.

- hidd el... Én sem így képzeltem el a halált- sóhajtott egy nehézkeset.- azt hittem majd az unokáim mellett gyengéden lecsukom a szemem és elalszok... Erre egy kórházi ágyon szenvedve fogok meghalni.

- vagy... Nem fogsz- makacskodtam

- de.... Martin... Megfogok

- istenem Emy... Miért adod fel? - néztem rá értetlenül.

- mert fel kell- emelte rám a tekintetét. Vissza feküdt és magára rakta a lélegeztetőt. - Martin... Ígérj meg nekem valamit- fordult felém. A szeme tele volt aggodalommal a fény ami eddig benne éget már teljesen kihunyt... Szörnyű őt igy látni.

- mondjad

- ne sírj utánam... Rá pedig vigyázz- bukott a fejével Ashley felé.

- megpróbálom- nyomtam egy puszit a homlokára..... Az utolsót.

Hogy miért... Ekkor hangos sípszóval szólalt meg Emy mellett a gépezet.

- basszus... ORVOST- tört ki belőlem a sírás egy másodperc alatt.

Egy csoport orvos és nővér rohant be a szobába. Nem..nem nem....nem lehet igy vége...nem hagyhat itt...nem veszíthetem el....Minket kiküldtek. A mellkasomba viharkent csapott a fájdalom. Lábaim beadták a szolgálatot így Ash ölébe kötöttem ki. Zokogva furtam bele a lány mellkasába az arcom.  Ha csak bele gondolsz...van egy ember a világon akiért bármit megteszel,ott van neked bármi kell, segít a legrosszabb napon is....es egyik napról a másikra eltűnik...csak a temérdek emlék marad. Alig kaptam levegőt..... Meg lett volna remény... De már nem hittem benne... Emily megmondta.... Vége.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
ℕ𝕒𝕛ó 𝕒𝕤𝕤𝕫𝕖𝕞 𝕞á𝕣𝕒 𝕖𝕟𝕟𝕪𝕚.
𝕍𝕠𝕝𝕥 𝕖𝕘𝕪 𝕣é𝕤𝕫𝕝𝕖𝕥 𝕒𝕞𝕚𝕥 𝕦𝕘𝕪𝕒𝕟 á𝕥í𝕣𝕧𝕒 𝕜𝕚𝕔𝕤𝕚𝕥 𝕖𝕘𝕪 𝕜ö𝕟𝕪𝕧𝕓ő𝕝 𝕧𝕖𝕥𝕥𝕖𝕞. ( Luis Duncan~ Stranger with my face) 𝕒𝕛á𝕟𝕝𝕠𝕞 𝕖𝕝𝕠𝕝𝕧𝕒𝕤𝕟𝕚.