A sakkban -akárcsak az életben- akár királynő vagy, akár paraszt, így is, úgy is a dobozba tesznek vissza. Ezért ne légy bábú kit más embereknek használnak fel önnön céljuk elérésére. Légy az irányító, kit soha nem felednek el. Légy az ész, a király...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-Kérem a kulcsot!-Nyújtotta ki a mancsát, mire nagy meglepődöttségében minden szó nélkül beletettem a jármű kulcsait markába. Abban a szent pillanatban a legkevésbé sem érdekelt ki vezeti az autómat. Mindketten beszálltunk a fehér kocsiba és biztonságosan becsatoltuk az övünket. Kornél felbőgette a motort, majd -csodák csodájára- normális tempóban vágott neki az útnak-Biztos vagy benne, hogy látni akarod? Eltüntethetem Tamással, mire odaérünk-Húzta el száját, de én csak bámultam rá. Könnyeimmel már nem küszködve néztem magam elé elmélkedve. Noha a sós cseppekből kifogytam a mellkasomat elborító fájdalomból sajnos nem, így az végig kísértette utamat. -El akarok búcsúzni-Közöltem halkan, de mondatomban hangszín nem volt. Csak úgy lebegett a semmiben, mintha ki sem mondta volna senki eddig -Na nem, ezt nem csinálhatod. Nem lehetsz közhelyes Debóra. Ez a legrosszabb módja a gyászolásnak. Egyszer olvastam róla az egyik pszichológus által írt könyvben és azt mondta nem szabad hagyni ezt. Üvölts, kiálts, sírj, nevess kínodban. Akármi csak kérlek, ne légy ilyen üres-Húzta össze szemöldökeit kérlelése közben. Arcára kis kétségbeesettség ült ki -Visszahozza? Visszahozza őt?-Kérdeztem lassan, csendesen. Nem szólalt meg, pontosan tudta rá a nyilván való választ. Az autót semmi fajta zene nem töltötte be a korábbiakkal ellentétben. Kornél próbálta elterelni a figyelmem, de csak néha-néha bólogattam. Figyelmem minden határt túllépett, mint egy rossz bűnöző. Csak oda lépett, ahová nem lett volna szabad. A tömbház elé érve Kornél levitte a mélygarázsba az autót és kiszállva abból sétáltunk a lifthez. Lassan, síri csendben. Én nem akartam sietni, nem volt hova, nem volt kihez, Kornél pedig szimplán tisztelettel volt ez iránt. A tetőlakásomhoz érve megálltam az ajtó előtt és egy mély levegőt vettem. Tudva, hogy Tamás már bent vár minket kulcsot nem használva léptem be. Magassarkúmat és kabátomat az előszobámba lehámoztam magamról, de szemem megakadt egy dolgon: Menodóra édes nyuszis papucsán
"-Mik ezek a hatalmas dobozok?-Húztam össze a szememet mikor ideköltözésem után Mel beállított velük -Cuccok nekem-Rántott vállat óvatosan, hogy közben egyensúlyozni tudjon -Te is ideköltözöl vagy mi van?-Nevettem el magam, de gyorsan átvettem tőle párat a papírcsomagok közül"
-Főnök!-Ébresztett fel bámészkodásomból Tamás hangja, ahogy Kornélt szólítja. Testőröm felettese felé fordítja teljes figyelmét és elkeseredve megrázza kissé a fejét -Mi az?-Kérdeztem rá a nyilvánvalóra, de válaszét meg nem várva siettem beljebb húgomat keresve. Szobájában találtam rá a földön ülve. Megdermedtem az ajtóban és szám elé kapva a kezem néztem végig rajta. Ruhája véres volt, mely szájából folyt rá, azonban a skarlátvörös folyadék már száraz volt. Haja kócosan ült a feje tetején, messze nem volt olyan szép mint reggel. Szemei nyitottak voltak még, de íriszei csak üvegesen csillogtak, érzelmet többé már nem ontottak magukból. Kezeibe öblítő lett téve, minden bizonnyal arra célozva, hogy a bűnös tetet öngyilkosságnak valljuk. -Nem menj oda, kérlek-Fogta meg kezeimet Kornél hátulról gyengéden -Nem lehet igaz-Bámultam a lányra, de Kornél hatalmas tenyerét hamarosan felhős szemeim elé tette és finoman elvezetett onnan. Tamás elintézte a hulla bejelentését, Kornél a konyhában főzött nekem teát, én pedig csak ültem a bőrkanapén és meredtem magam elé. Lassan megérkezett mellém a férfi kezében két bögrével és leült jobb oldalamra -Részvétem-Suttogta halkan, de válaszomat nem hallhatta. Sötét szemeit rajtam pihentette -Hogyan halt meg? Hogy csinálta?-Kérdeztem rá, mikor úgy éreztem készen állok rá. Vártam és vártam, hogy elmém lassan visszatérjen a tudatába, hogy legalább gondolkodni tudjon -Savat itattak vele, mely szétmarta a szerveit belülről-Válaszolta lassan, figyelve reakcióm. Valahogy ez volt az utolsó amire gondolni tudtam volna. Halkan sóhajtottam és végre rávezettem felhős szürke szemeimet -Fájdalmas? -Nem, nem annyira. Gyors. Egy fojtogatás rosszabb-Biccentett aprót. Hirtelen felindulásból egy gondolat hasított: a szüleim védtelenül és tudatlanul dolgoznak egy neve nincs faluban. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Gyorsan letettem a teát az asztalra (mely végül felborult és elárasztotta az apró falapot) és egy utazótáskáért futottam. Szekrényem legmélyéről halásztam elő a piros fekete nagy táskát és kisiettem vele vissza a nappaliba. Nagyokat lélegezve próbáltam lenyugodni, de a félelmem felemésztett. Kapkodva próbáltam észben tartani a dolgokat, de hamar kicsúsztak az ötleteim karmaim közül. Kornél egy ideig nyugodtan, a kanapéról nézte a szerencsétlenkedésem, majd végül rákérdezett: -Elköltözni tervezel? -Nem-Csóváltam a fejem sebesen, majd kinyitottam a nappaliban lévő szekrénysor legalsó szekrényét -Azt a kurva!-Nézett nagyot Kornél, mikor meglátta, hogy a fa tároló belsejében rengeteg köteg készpénz lapult-Debóra, mi a fenére készülsz?-Kelt fel az ülőalkalmatosságról, mire én gyorsabban kezdtem beledobálni a hatalmas összegű kötegeket a táskámba -Anyámék egy védtelen faluban laknak, nem hagyom, hogy velük is az történjen, mint a lányukkal. Ja, tényleg. Valahogy ezt is el kéne nekik mondani, nem? Hisz végül is náluk lakott, ők nevelték, anyám szülte és szerette!-Morrantam fel, majd befejezve ledobtam a táskát az előszobába és a szobámba siettem-Levennéd rólam ezt az izét?-Kérdeztem fel a golyó álló mellény súlya alól, mely terhesen nyomta vállaimat. Kornél besietett a helyiségbe, mire én lekaptam magamról a halvány rózsaszín blúzt, ezúttal helyet sem adva azon gondolatomnak, hogy a férfi előtt bármilyen bőrfelületet kellett mutatnom. Közelebb lépett hozzám, kellően oly közelségbe, hogy egy papírlap sem fért volna el köztünk. Szemeimbe nézett az ő sötét éjbogaraival, majd tartva a szemkontaktust csatolta ki a két szíjat a mellény vállain. Lassan, de biztosan kapcsolta szét erős, tetovált kezeivel. Ráérősen lehúztam rólam, felszabadítva ezzel mellkasomat, hogy újra normális levegőhöz jusson -Kérlek, ne légy ilyen szomorú. A kalitkába zárt fehér galambok is mindig énekelnek-Eresztette el egy apró mosolyt és miután érdes kezei lágyan simítottak puha arcbőrömre kisietett a szobából. Nagy levegőt vettem, majd szakadozott kifújtam azt. Gyomrom görcsbe rándult, bőrömet piros szín kezdte borítani a smink alatt. Égetett a vágy, ahol csak hozzám ért, mintha perzselő tűzben gyötrődő énemet tapasztaltam volna a pokol felszínéről. Felébredve a mély sokkból, melyet szimpla személye okozott kerestem ki magamnak a szekrényből egy kényelmesebb ruházatot. Kifejezve a gyászt, mely beborított teljes egészében és kiszakította lelkem darabjait egyesével, fekete öltözékbe bugyoláltam testemet. Lábaimat szimpla fekete farmerbe csavartam, mely ívesen tapadt rám, felsőtestemet pedig egy egyszerű fekete garbó védte a hideg elől. Kisiettem a hálómból a nappaliba,hogy felmarkoljam a pénzzel megpakolt utazótáskát. -Jössz vagy maradsz?-Kérdeztem rá Kornéltól, akik szemeivel követte minden lépésemet ismét. Valójában teljes mértékig egyedül szerettem volna lenni...fejben. De a szívem oly mértékben húzott hozzá melynek egyáltalán nem tudtam ellenállni -Megyek-Biccentett egy aprót, így ketten indultunk kifele a lakásból. Szabadulva az emlékek sokaságából, a bánatból, a pokol égető tüzéből, a szenvedések palotájából
Az úton már fel-fel hangoztak kisebb beszélgetések, főleg a férfi próbálta oldani a feszültséget, akit most is engedtem vezetni. Szerettem nézni ahogy vezet. Mintákkal borított karjain kifeszültek az erek, ahogy egyik kezével szorította a kormány, másikkal a sebváltót. Magabiztos volt, mely rám is hatott, hogy védelemben érezzem magam mellette. Miközben haladtunk szüleim háza felé Kornél biztosított róla, hogy Tamás gondoskodik Menodóra nyugalomba helyezéséről, emellett pedig arról is, hogy bármiben segít csak kérjem. Kornél egyébként teljesen elengedte a sebesség korlátot amint kiértünk a városból, de szinte már teljesen hozzászoktam. Egyik kis faluból a másikba haladtunk, majd lassacskán megérkeztünk szülőfalumba. Elnavigáltam Kornélt a házunkhoz, ami elé letette a járművet. A fehér, néhol már a kosztol sárga egyemeletes ház az évek alatt semmit sem változott. Kicsit kopár volt, de gyerekkori emlékekben tág. A velem utazó férfi kedvesen kisegített az ülésről, majd kivéve az utazótáskát megindultunk a kapuban várakozó édesanyámhoz. Picike volt, ötvenes éveihez képest túl sok ránccal a testén. Egyszerű nadrág póló kombit viselt, ,mely teljesen elfedte teste igazi valóját. -Sziasztok! Nem vártam ma látogatókat, de örülök, hogy itt vagy-Mondta lelkesen és mindkettőnket egy szeretetben teli öleléssel fogadott -Én is örülök neki. Van egy kis megbeszélni valónk, apa itthon van?-Kérdeztem tőle, míg beljebb sétáltunk a kis épületbe. Kornél szótlan volt és komor. Ajkait nem nyitotta szóra, szemeit pedig folyamatosan máson járatta -Rajtad kellett volna hagyni az a kibaszott mellényt!-Dörmögte halkan mögöttem sietve, mire én kicsit hátrafordítva fejemet válaszoltam: -Ne rontsd el, kérlek! Édesanyám vendégszeretően fogadott otthonos házukban. Mindannyian leültünk a hat személyes étkezőasztalhoz és vártuk apámat egy tea keretei közt, halk beszélgetések kerete közt -Lányom?-Nézett rám meglepődve, mikor belépett az ajtón, de meleg öleléssel köszöntött-Mi járatban?-Kérdezte, mire én csak elhúztam a számat és egy szabad ülőhely felé biccentettem. Érdekes volt, hogy nem kérdezték Kornél kilétét, de valószínűleg érezték, hogy valami nincs rendben -Higgyétek el, nekem sem könnyű ezt elmondanom-Vettem egy nagyon mély levegőt. Kornél hatalmas tenyerét éreztem a hátamon nyugtatásként-Részvétem-Mondtam nekik, tekintetemet kapkodva kettőjük közt. Arcuk zavartságot és értetlenséget tükrözött-Menodóra öngyilkos lett-Közöltem velük tényszerűen, azonban a végére nekem is elcsuklott a hangom. Anyukám teljesen ledermedt, majd szörnyen összetört. Üvöltve roppant darabjaira, sós könnyeit szabadjára engedve. Apukám hasonlóan gyászolt mint én: csendesen, de összetörve: magában szenvedve. Szívem facsarodott meg, ahogy láttam őket gyászolni a lányukat. Nevelték, szerették, sőt imádták Melt. A mellettem ülő, úgy ahogy azt kicsivel korábban is tette, kezét szemeim elé tette és a vállamra húzta a fejem egészen addig, míg a szüleim kellően kitombolták hirtelen jött gyászukat, ahhoz hogy legalább meghallják amit mondani akartam nekik. Megérteni később is ráértek. -Még mindig szeretitek Erdélyt ugye? Azt szeretném, ha elmennétek oda és újra kezdenétek mindent, rendben?-Mosolyogtam rájuk kedvesem, majd a készpénzzel teli táskát felcsaptam az asztalra-Ebből megéltek egy ideig. Vegyetek belőle házat, de senkinek se mondjátok el, hogy hova mentetek, hova költöztetek. Még nekem se!-Figyelmeztettem őket lassan-Hívlak, majd titeket úgy, mint eddig és az ünnepeket szokás szerint is együtt töltjük majd-Töröltem le egy könnycseppet az arcomról, majd egy szoros ölelés keretében elhagytam az épületet. Tudtam, hogy így lesz nekik a legjobb. Hogyha lesz több rosszakaróm is akkor ők lesznek a következők akiket megcéloznak és ezt nem engedhetem meg magamnak
