𝑬́𝒈𝒆𝒕𝒐̋ 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒑𝒂́𝒓 ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫𝒐𝒎𝒊𝒏𝒊𝒌

E L S Ő

F a n n i

Mindig utáltam, ha valaki átlátott rajtam, a gondolataimba furakodott. Megtanultam nem kimutatni az érzelmeimet egy mindig magabiztos mosolyt sugárzó arc segítségével. Ez volt az én álarcom, hogy elrejtsem örömömet vagy bánatomat.

Nem akartam és nem is tudtam elviselni az emberek sajnálkozó tekinteteit. Meg akartam mutatni, hogy magamtól is képes vagyok talpra állni. Az élet nem volt hozzám túl kegyes. Édesanyámat 7 éves koromban veszítettem el autó balesetben. Egyedül maradtam az éjjel-nappal dolgozó édesapámmal, aki ugyan megpróbálta, de nem tudta pótolni édesanyámat. Senki sem tölthette be azt a hatalmas űrt, amit hagyott maga után.

Senkinek sem voltam hajlandó megnyílni; még apukámnak sem, hiába próbált elvinni mindenféle terapeutához, nem jártak sikerrel. Egy idő után beletörődött ebbe és magamra hagyott anyu hiányával. Nem marasztalhatom el, hiszen ő mindent megpróbált. Nekem viszont időre volt szükségem.

17 éves voltam, mikor apu megismerkedett egy hölggyel, aki az első perctől fogva próbált közel kerülni hozzám. Mindent elkövetett és a mai napig elkövet, hogy pótolja anyát. Nem elleneztem a kapcsolatukat. Viszonylag érettebb voltam a velem egykorúaknál, már csak ezen a téren is. Sosem lázadoztam ellenük. Inkább a magam dolgára összpontosítottam, hogy elérjem a célomat. Azóta három év telt el.

Szerettem édesapámat, de a munkába való temetkezése miatt eltávolodtunk egymástól. Senkivel nem tudtam megosztani az érzéseimet, gondolataimat. Senkiben sem bíztam. Egyedül anyával beszélhettem. Ő volt az egyedüli, akit közel tudtam engedni magamhoz. Szilvia, a mostohaanyám rettenetesen kedves velem és a saját lányaként kezel, én viszont bármennyire is akarom, nem tudom őt elfogadni. Semmi problémám vele, ellenben anyukám elvesztése olyan nyomott hagyott bennem, amit az emberi kapcsolataim is megsínylettek.

Őszintén örülök, hogy segített apának talpra állni, mert hazudnék, ha azt mondanám, ő  nem volt mélyponton.

Szilvia nem buta nő és érzi, hogy nem tudok rá anyámként tekinteni, de elfogadja és ennek ellenére törődik velem.

Sokszor úgy érzem, kiszorítottam mindenkit a szívemből, akik közel álltak hozzám, még a saját családomat is. Talán ez egy ellenreakció arra, hogy nem akarok több fájdalmat magamnak.

A középiskola után apám jogi irányba terelt, hiszen ő maga is jogászként tevékenykedett. Hittem neki, hogy ez jó lesz nekem, hiszen még én magam sem tudtam, mit szeretnék az élettől. Tudtam, hogy édesapám maximális támogatást nyújt nekem mindenben, de szerettem volna a saját lábamon állni. Innen jött az ötlet, hogy tanulmányaimat külföldön kezdjem meg. Ez csak úgy volt lehetséges, ha keresztfélévre jelentkezek.

Apa és Szilvia jó ötletnek tartották az önállósodási szándékomat, ugyanakkor mindketten féltettek. Egyedül kellett kiköltöznöm Németországba. Hogy miért éppen Németország? Mióta az eszemet tudom, szeretem a nyelveket, különösképpen a németet. Anyanyelvi szinten beszélem az angollal egyetemben.

Egyetlen barátom volt az évek alatt, Dóri. Rá tényleg mindig számíthattam és ez fordítva sem volt másképp. Ő volt az egyetlen, akinek elmondhattam, ha valami bántott. Nekem csak ő volt, neki pedig én. Azt azért hozzá kell tenni, hogy igaz megosztottam vele a dolgaimat, de sosem mondtam el mindent, pedig megbízhattam benne és ezt ő is tudta. Ennek ellenére hihetetlen jó barátnőmnek bizonyult, éppen ezért szakadt meg a szívem, mikor a reptéren el kellett búcsúznunk egymástól.

Apa elintézte nekem az egyetemet, Szilvia pedig felajánlotta, hogy kikísér Németországba, egészen pontosan Lipcsébe, mivel apa a munkája miatt nem ért rá. Apa mindent megadott nekem, de sosem voltam követelőző. Mindig megbecsültem a dolgaimat. Lipcsében egy saját lakást biztosított nekem, hogy ne kelljen idegenekkel laknom egy kollégiumban. Valljuk be, az nem is az én világom, hogy annyi emberrel legyek összezárva.