𝑬́𝒈𝒆𝒕𝒐̋ 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒑𝒂́𝒓 ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫𝒐𝒎𝒊𝒏𝒊𝒌

T I Z E N K I L E N C E D I K

F A N N I

Felfoghatatlan érzés volt tudni az igazságot és ugyanakkor teljesen felzaklatott. Nem tudtam, miért kellett ezt titkolni előlem és abban a hitben hagyni, hogy az anyukám autóbalesetben halt meg. Igaz, rengeteg kérdésem volt most, főleg apához, mégsem álltam szóba tegnap este óta senkivel, csak Szilviát voltam hajlandó elviselni. Apa és Szoboszlai pedig remélem érzik, mennyire haragszom rájuk.

-Édesem, valamit muszáj enned, tegnap óta nem ettél - Szilvia ágyam szélén ülve próbál belémerőszakolni legalább egy falat vajas kenyeret, de mindhiába. Semmi étvágyam.

-Nem vagyok éhes - közlöm egyszerűen csak vállat vonva, majd lecsukom szemeimet pihentetni, hiszen a sok sírástól már nagyon égnek és ki akarnak esni helyükről.

Egyedül egy bögre teát vagyok hajlandó elfogadni és lassan ki is iszom tartalmát. Tegnap óta háromszor zuhanyoztam le, próbáltam lemosni a történteket és kicsi erőt varázsolni testembe, de minden apró zajra összerezzentem és bevallom féltem. Féltem mindentől és mindenkitől. Tegnap este még majdnem meghaltam, miután kiderült, hogy akiket szeretek, hazudtak nekem, az egyik 13 éven keresztül.

-Dominik szeretne veled beszélni, beengedhetem? - kérdezi félve mostohaanyám, mikor visszaadom neki az üres bögrét és visszahúzom magamra a takarót. Nem vagyok hajlandó felöltözni, egész nap csak feküdni szeretnék. Semmihez és senkihez nincs erőm. Erőtlenül megrázom fejemet.

-Nem akarok vele se. Senkivel! - teszem hozzá egészen halkan.

-De Fanni... - kezd bele, de szavába vágok.

-Nem érdekel! - fordulok át másik oldalamra és az ablakon kifelé bámulva jelzem, hogy egyedül szeretnék lenni.

Hallom ahogy sóhajt, majd feláll az ágyamtól és becsukja maga után az ajtót. Már nem tudok sírni. Elfogytak a könnyeim, csak az a millióegy kérdés van bennem. Fogalmam sincs, mi igaz abból, ami történt a napokban Dominik és Antónia között, de az üzenetváltások és a hívások nem engednek sok jóra következtetni, még ha ő is volt az, aki tegnap este a karjai közt fogva kísért be a házunkba. Szerettem volna azt hinni, hogy nincs okom kételkedni benne, de most oly sok okot adott rá. Miért történik ez velem?

Borzalmas volt látni anyát a képeken, hiszen előttem még az a mosolygós szőke nő van, aki mindig is volt, nem pedig, amit tegnap láttam. Még mindig nem akartam elhinni, hogy így halt meg és erről az apám tehetett.

Az ablakomba ültem takarómmal és kicsit élveztem a délelőtti napsütés melegét, ami az üvegen keresztül szűrődött be. Kint minden olyan békés és nyugodt. Teljesen az ellentéte annak, ami a házunkba van és a lelkemben. Csuklómon még mindig a fehér kötés díszelgett, ami lefedte a sebet, amit a bilincs ejtett rajta. Ennél borzalmasabb helyzetet soha életemben nem tudtam volna elképzelni és egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni. Térdeimet felhúzva öleltem át kezeimmel és csak bámultam kifelé. A szobám ajtaja kinyílt, de nem fordultam oda. Valószínűleg Szilvia az és már megint azért jött, hogy megkérdezze szükségem van-e valamire. Igen. Nyugalomra.

-Leülhetek? - a halk kérdést nem Szilvia tette fel. Jól tudtam, kitől jön a hang és azt is, hogy most őt sem szeretném látni. Válaszra sem méltattam, ahogy tekintetemmel sem. Egy halk sóhajt engedett el, majd óvatosan leült felhúzott lábaim elé és hátát a falnak döntötte akárcsak én. Percekig éreztem tekintetét magamon, de nem mertem szemeibe nézni. - Hogy érzed magad? - szólal meg újra, és ekkor végre ráemelem zöld párjaimat. Az ő barnái aggodalommal teliek.

-Az apám 13 évig hazudott nekem. Az az ember, aki anya nélkül nevelt fel és azt hittem, a legjobb barátom és számíthatok rá, de most már úgy érzem semmit nem érnek a szavai, mert nem tudom, mikor mond igazat, vagy éppen hazudik. - látom rajta, hogy félve nyel egyet és nem tudja, mit reagálhatna erre, ezért folytatom - A másik ember, akit még az apámnál is jobban szeretek pedig a pszichopata exével kavart újra, majd találkozgatott vele, miközben ő engem elrabolt. Két napig voltam egy kurva pincében megbilincselve és kis híján megöltek. Mondd meg te, hogy szerinted, hogy kellene éreznem magamat! - nem kiabálok vele, szavaim mégis vádlóan hatnak és látom szemeiben a tanácstalanságot, hogy szeretne mondani valamit, de nem tudja, mit.