𝑬́𝒈𝒆𝒕𝒐̋ 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒑𝒂́𝒓 ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫𝒐𝒎𝒊𝒏𝒊𝒌

H E T E D I K

F A N N I

Csendben ültem mellette, úgy gondoltam, nem nekem kell kezdeményezni most bármmiféle beszélgetést. Fejem elfordítása nélkül figyeltem őt szemeimmel és próbáltam kitalálni, hova megyünk. Ez elég nehéz volt, mivel nem ismerem a várost annyira, mint a mellettem ülő.

Nem szerettem a csendet. Mindig valami rossz következett utána és ezt mindig el akartam kerülni. Ezért van, hogy ilyenkor általában elkezdek csacsogni, hogy oldjam a feszültséget. Most viszont nem mertem, mert láttam rajta, hogy el van mélyedve gondolataiban és nem feltétlen lenne jó zavarni.

Dominik nem erőltette meg magát, hogy megtörje a csendet, így én magamat sem hatalmaztam fel erre. Szemeim arcvonásairól lefelé vándoroltak. Alaposan végigmértem a focistát, ami már önmagában véve elég zavarba ejtő volt. Jobb keze a sebváltón pihent, kézfeje pedig le volt ragasztva, amit nem hagyhattam szó nélkül. A kíváncsiságom egyszer a sírba tesz.

-Mi történt a kezeddel? - biccentek testrésze irányába, mikor rám kapja tekintetét. Ahogy kiejtettem a szavakat, gondolatban arcon csaptam magam.

-Elmondom, amint megérkeztünk - vezeti vissza szemeit az útra, mire a magasba szöknek szemöldökeim.

-Hová megyünk? Én nem erre lakom - nézek ki az ablakon, mivel abszolút nem ismerős a terep.

-Hozzám - válaszol kimérten, ezzel minden szó belém fagy.

Szoboszlai komolyan el akar vinni magához? Mégis minek?!

Annyira meglepett válasza, hogy tiltakozni is elfelejtettem és bevallom nem is akartam. Túlságosan érdekelt a fiú, hogy mit akar tőlem. Nem szerettem volna semmi butaságba belekeveredni, de mégis belementem a kis játékába.

Leparkolt egy társasház előtt, majd leállította az autót és futva rám pillantott, s elengedett egy mosolyt és kiszállt mellőlem, ezért én is követtem tettét, bár még mindig nem tudtam mire készül.

-Gyere - terel be egy lépcsőházba mosolyogva, amit kimérten fogadok.
A virág és a kedves gesztusa nem elég arra, hogy elszálljon iránta érzett haragom.

Beléptem mellé a liftbe, amin megnyomta az emelet gombját, de nem figyeltem. Sokkal inkább lekötött ő maga. Egyszerűen vonzza tekintetemet mindene. A magabiztossága, amit arca tükröz, az a szívdöglesztő apró mosolya, ami most is ott bújkál szája sarkában. Vagy a tetoválásai, amit azóta nem tudok elfelejteni, mióta láttam. Érzem, hogy rengeteg titkot rejt még a mellettem álló fiú és az a legszörnyűbb, hogy engem érdekel.

Ahogy kinyílott előttünk a lift ajtaja, Dominik maga elé engedett, amit szemlesütve fogadtan. Rá se mertem nézni, nem tudtam ,mit hozhat még ki belőlem. Már nem tudtam magamat irányítani, fogalmam sem volt róla, mire leszek képes, ha elveszítem az irányítást magam felett.

-Nem vagy éhes? - csukja be magunk mögött lakása ajtaját és lép ki cipőiből, majd kabátját a fogasra akasztja.

-Miért hoztál ide? - hagyom figyelmen kívül kérdését és fordulok meg, hogy szemeibe tudjak nézni, de ez hiba volt. Zavarba ejtően közel állt hozzám, ami miatt nagyot nyeltem. Legalább egy fejjel volt magasabb tőlem.

-Szerettem volna nyugodt helyen beszélni - válaszolja lazán megvonva vállát, ami annyira jól állt neki.

-Hallgatlak - gombolom ki kabátomat és én is felakasztom az övé mellé a fogasra, majd követem a nappaliba meglepően magabiztos léptekkel.

-Szeretném tisztázni a szombat estét - ül le mellém és idegesen morzsolja ujjait, ami csak megmosolyogtat. De azonnal el is komorodom tudatosan. Fogalmam sincs, miért. Talán, mert elárulja ezzel, hogy mennyire izgul.