𝑬́𝒈𝒆𝒕𝒐̋ 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒑𝒂́𝒓 ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫𝒐𝒎𝒊𝒏𝒊𝒌

T I Z E N H A R M A D I K

F A N N I

-Szia apa! - köszönök halkan az öltönyös férfinek, aki vállam felett elnézve méri végig Dominikot. - Szeretnék bemutatni neked valakit! - nézek hátra a magas fiúra és húzom magam mellé.

-A hírneve megelőzte - nyújtja felé kezét az apám és őszintén félek, ha kezet fognak, kész eltörni a focista kezét . . .

-Szoboszlai Dominik vagyok - mutatkozik be apám nem túl kedves megjegyzése ellenére.

-Dr. Diósi Zoltán. - ráz vele kezet, majd rám emeli tekintetét. - Nem vetted fel a telefont!

-Várható volt! - vágom rá, hiszen nem a legszebb viselkedését mutatta meg nekem.

-De látom, nem unatkoztál - biccent Dominik felé és úgy beszél róla, mintha ott sem lenne.

Szinte szikrázott köztünk a levegő, ilyen feszültséget még sosem éreztem apa és köztem. Igaz, nem volt túl szoros a kapcsolatunk, viszont nem vitáztunk. Most sem, de egy éppen kirobbanni készülő vulkán lábánál álltam, ahol idő kérdése és megégetem magamat, mikor az kitör.

-Szerintem ebéd közben nyugodtabban tudunk beszélgetni! - próbál mindenkit az ebédlőbe irányítani Szilvia, amiért hálás vagyok neki. Apa még egy utolsó szigorú pillantással illet, majd az ebédlőbe vonul kigombolva zakóját. Utáltam, amikor így viselkedik, olyan idegesítő volt.

-Egész kedves - hajol fülemhez Dominik mosolyogva, bár én a helyében nem tudnék ilyen pozitív lenni.

-Ne engedd, hogy provokáljon. Ez a mániája - figyelmeztetem, mielőtt helyet foglalnánk az asztalnál.

Dominik szemeit a hatalmas ebédlőn járatja, majd az abból nyíló nappalin. Most biztos lefuttatja magában, mekkora balek, hogy velem kezdett, akit az apja egyszer körül ugrál és elküld a nagyvilágba, máskor meg olyan rövidre akarja fogni a pórázt, hogy megfulladok.

Apa hűvös tekintettel bámult a mellettem ülő fiúra, aki nem zavartatta magát laza stílusának köszönhetően. Szívem szerint féltem is emiatt, hogy olyat tesz vagy mond, ami kiveri Diósi Zoltánnál a biztosítékot.

Szilvia megint kitett magáért az isteni finom késői ebéddel - már szinte vacsorával - , aminek már a látványától is jól lakott az ember. Én pedig feszengve hallgattam apám Dominiknak címzett kérdéseit.

-Na és mi a foglalkozásod fiam? - iszik egy kortyot szénsavmentes vizéből, mintha nem tudná a kérdésre a választ. Vagy csak iskolai végzettségére volt kíváncsi, amit a foci mellett csinált meg.
Lopva mostohámra nézek, aki aggódó tekintettel jutalmaz. Mindketten félünk, nehogy baj legyen ebből a diskurzusból, de nem tudjuk, hogyan tudnánk közbe avatkozni.

-Focista vagyok uram - néz rá értetlenül, hiszen elég nyilvánvaló a foglalkozását illetően, ám tudtam mire megy ki a játék.

-De gondolom nem vagy analfabéta és jártál iskolába.

-Érettségim van. - bólint.

-És gondolod a futballból meg lehet élni? - neveti el magát apa.

-Amíg többet keresek, mint egy diplomás ember, addig igen úgy gondolom, meg tudok belőle élni. - kontrázik rá lazán, ezzel feszegetve a határokat és ez apám arcán is megnyilvánult.

-Kér még valaki salátát? - áll fel hirtelen Szilvia, de csak én válaszolok egy nemleges fejrázással. Asztalunk két férfi tagja farkasszemet nézve egymással játszották le ki az alfa hím. Tudtam, hogy Dominik nem szereti, ha cseszegetik ilyen téren és akkor bizony megmondja a magáét, amivel viszont nem szerez jó pontokat az apámnál.