𝑬́𝒈𝒆𝒕𝒐̋ 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒑𝒂́𝒓 ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫𝒐𝒎𝒊𝒏𝒊𝒌

L E Z Á R Á S

F A N N I

Alig vártam, hogy Dominik hazaérjen a bevásárlásból, mert rettenetesen fájt a hasam. Azt hiszem a fia, ki szeretne jönni. Soha jobb időpontot nem választhatott volna. December 17. Kicsit fun fact, hogya focista egy éve ilyenkor írta alá Lipcsében a szerződését. Ma pedig a fia lehet, hogy megszületik.

-Ahh végre! - nyögök fel a kanapén szenvedve, amikor belép az ajtón. Hazajöttünk Budapestre a hónap elején, mert Dominik ragaszkodott hozzá, hogy a magánklinikán szüljek, ahol Gulácsi felesége is.

-Mi a baj? Sápadt vagy! - szinte ledobja a szatyrokat a konyhapultra és rohan hozzám.

-Szerintem fel kellene hívni az orvost - hangosan felnyögök az újabb fájdalom miatt, ő pedig elém térdelve remegő kezekkel veszi elő telefonját zsebéből.

-Beviszlek a kórházba! - jelenti ki, miközben füléhez emeli a mobilt. Segít felállnom, mert már ez is nehezen megy az utóbbi időben és a hálószobába megyek a kis kézitáskámért, ő pedig az előtérben lévő nagy táskát emeli fel. Miután megjött a boltból még nem vette le kabátját, így ő útra készen várt engem.

A kocsiba nagy nehezen be tudtam ülni, de kiszállni már Dominik segített.

-Ne aggódj, itt leszek melletted végig! - suttogja fülembe, mialatt a kórház bejárata felé sétálunk. Még a hideg idő sem érdekelt most. Nagyon féltem.

-Nem lehetne, hogy te csinálod végig helyettem? - esek kétségbe, de ő csak halkan elneveti magát.

Fogalmam sem volt róla, hogy amit otthon éreztem fájdalmat, az messze eltörpül amellett, amit a szüléskor éreztem. Dominik tetovált kezeit szorongattam, aki már kezdett fehéredni és reméltem, hogy nem kell majd a feltörölni őt a padlóról. Nehéz volt arra koncentrálni, hogy akkor nyomjak, amikor az orvos erre kér, miközben alig kaptam levegőt, a hajam pedig csapzottan tapadt homlokomba annak ellenére, hogy előzetesen összegumiztam.

-Nagyon jól csinálod! - Dominik próbál nyugtatni homlokomból kisöpörve tincseimet, de szerintem inkább őt kellett volna valakinek.

-Rohadt életbe, arról nem volt szó, hogy a fiad ilyen nehezen akar kijönni majd - szorítom össze fogaimat és megkönnyebbülve ejtem vissza hátamat a nagy párnába, mikor gyereksírást hallok. Szemeim ködösek, alig látok valamit. Csak Dominik kicsit távolodó alakját, majd próbálom rendezni légzésemet és végre rendesen látok. Dominik könnyes szemekkel ül le mellém a kis székre ölében az aprócska fekete hajú babával. A kis mini Szoboszlai. Pontosabban Szoboszlai Bendegúz.

-Kérem! - nyújtom felé kezeimet, mire készségesen ölembe veszem a törékeny kis testet. Csodálatos. - Istenem, de gyönyörű vagy! - sírom el magam, ahogy pici ujjait megérintem.

-Mint az anyukája - mosolyog rám Dominik könnyeit letörölve. Tudtam, hogy néha ő is képes a sírásra csak eddig titkolta.

-Jajj, meg kell még szoknom, hogy így fognak szólítani... -szörnyülködök el.

-Miért, szerinted engem eddig apának hívtak?! - neveti el magát. Sosem tud komoly lenni, mindig elvicceli a dolgokat.

Miután a kis Bendit - Dominik ragaszkodott hozzá, hogy legjobb barátja nevét kapja meg a fia - elvitték megmosdatni, és megvizsgálni, engem áttoltak egy kellemes meleg színekkel festett szobába, ahol Dominik már a neki viccesen álló zöld köpeny nélkül ült az ágy mellett és el nem engedte a kezemet.

-Olyan bátor voltál - csókol homlokon és én el is hiszem ezt neki - Köszönöm! - néz mélyen szemembe és tudom, hogy azt köszöni meg, hogy egy kisfiúval ajándékoztam meg.