𝑬́𝒈𝒆𝒕𝒐̋ 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒑𝒂́𝒓 ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫𝒐𝒎𝒊𝒏𝒊𝒌

T I Z E N N Y O L C A D I K

F A N N I

Nem akartam elhinni, hogy Dominik tényleg átvert volna és egyenesen a szemembe hazudott. Olyan volt, mint egy rossz álom. Szerettem volna hinni neki, a képek mégis magukért beszéltek. Nem tudom, miért volt jó ezt csinálnia, ha nem akart velem lenni. Egyszerűbb lett volna megmondania, hogy nem szeret és visszament volna ehhez az Antóniához, aki minden bizonnyal ugrándozott volna örömében.

Butaság volt részemről csak egy pulcsiban eljönni otthonról, mert nem volt olyan hű de meleg már este felé és kezdtem fázni. Nem sírtam, csupán meggyötört voltam. Nem tudtam, hogy ezek után képes leszek-e bízni valakiben.

Szerettem volna átmenni Dórihoz, de eszembe jutott, hogy tegnap este érkezett meg hozzá barátja és nem akartam zavarni, hiszen másfél hete nem látták egymást. Szóval csak sétálgattam az utcákon és azon gondolkodtam, miért ilyen elcseszett minden. Elment mellettem egy fekete BMW és nem sokkal később leparkolt a járda mellett, majd legrosszabb rémálmom főszereplője szállt ki és indult felém magabiztos mosollyal ajkain. Ez az a csaj. . .

-Apu nem mondta, hogy veszélyes egyedül sétálni este? - állja el utamat, én pedig egyszerre érzek dühöt és félelmet. Hangja ördögien fest és fogalmam sincs, mit akarhat tőlem.

-Antónia? - kérdezem félve, pedig jól tudom, hogy ő az. Felismerem a fényképről.

-Meglep, hogy tudod a nevemet. - neveti el magát - Gondolom Dominik mesélt rólam.

-Igen, elmondta, hogyan csaltad meg - vágom arcába szemrebbenés nélkül, amin újra elneveti magát. Ez a lány tényleg nem százas.

-Ugyan, segítettél neki túljutni ezen, legyél büszke magadra. De sosem érsz fel velem - vigyorodik el mondata végére.

-Mit akarsz tőlem? - sziszegem idegesen és nem akarom mutatni, mennyire fáj, amit mondott.

-Beszélgessünk! Mondjuk az apádról. - húzza óvatos mosolyra száját és kinyitja autójának ajtaját nekem, aminek minden ablaka sötétített volt. Érdekesen néztem rá, hátha csak képzelődöm, de választ nem kaptam. Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálok, mégis tudni akartam, mit akar az apámról mondani vagy kérdezni.

Beültem az ülésre, majd becsapta utánam az ajtót és helyet foglalt a kormány mögött.

-Hová megyünk? - kérdezem hirtelen, mikor elfordítja a kulcsot.

-Ne aggódj, nem fogod tudni - mosolyog rám ördögien, majd két erős kéz szám elé szorít egy puha anyagot, aminek olyan szúrós szaga volt, hogy levegőt se kaptam és miután tehetetlenül belélegeztem, hirtelen elkezdett homályosodni a látásom, majd teljesen megszűnt körülöttem minden.

Kótyagosnak éreztem a fejemet és nagyon nehezen bírtam csak kinyitni szemeimet, majd realizáltam, hogy rohadtul oda van bilincselve kezem egy vacsőhöz és egy kényelmetlen pokrócon ültem a földön. Mi a franc történik? Megrázva fejemet próbáltam tisztázni gondolataimat, végül megakadt szemem Antónián, amint egy asztalnak támaszkodva telefonát, s közben észrevette, hogy magamhoz tértem.

-Jót aludtál csillagom? - kérdezi gúnyos mosollyal, én pedig nem tudom mit válaszolhatnék. Nem jött ki egy értelmes szó se a számon.

-Kit hoztál nekem? - lép be a szürke vas ajtón egy magas bőrkabátos férfi, akire a barna hajú ribanc rettenetesen hasonlított. Talán az apja lehet. Tekintetétől a hideg is kirázott.

-Zoltán legféltettebb kincsét - vezeti hozzám, én pedig fészkelődni kezdek, de hiába, a csuklómat kegyetlenül szorítja a bilincs. Csupán a falhoz húzódok, hogy minél távolabb legyek tőlük.