𝑬́𝒈𝒆𝒕𝒐̋ 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒑𝒂́𝒓 ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫𝒐𝒎𝒊𝒏𝒊𝒌

T I Z E N K E T T E D I K

F A N N I

Gondolatban kicsit arcon kellett csapnom magam, hogy felfogjam, apám a velem szemben álló fiúról beszél és nem túl vidám a hangja. Nem tudtam, mit tud róla és rólam, ezért megpróbáltam palástolni döbbenetemet és nem elárulni magamat.

-Hogy jön ő most ide? - játszottam a hülyét nagyot nyelve. Remélem, nem veszi észre mennyire ideges vagyok.

-Láttam, hogy követ téged Instagramon és lájkolja a képeidet. A kérdés, hogy miért? - kérdése számon kérő volt, semmint érdeklődő.

-Fogalmam sincs - hazudok türelmetlenül állva egyik lábamról a másikra, hiszen egyre jobban szorul a hurok nyakamon. - Most nem igazán értem, miért kérdezed tőlem.

-Érdekes. Pedig te is követed.

-Na jó. Te nyomozol utánam?! - kelek ki magamból. El sem hiszem, hogy ilyen aljasságra volt képes . . .

-Muszáj vagyok, ha nem mondasz semmit!

-Nem tudom, mégis mit kellene mondanom neked! - szállok vele vitába.

-Az igazat! - szól rám erőteljesen.

-Szerintem túl sok összeesküvéselméletet gyártasz! Ha csak ezért hívtál, akkor most leteszem, mert dolgom van! - azzal ki is nyomtam és megszakadt a hívás.

Remegő  kezekkel süllyesztettem vissza kabátzsebembe telefonomat és idegesen túrtam hajamba. Nem néztem Dominikra, de ezzel ő is észrevette, hogy valami nincs rendben és ennek az oka a telefonhívás volt. óvatosan kezemért nyúlt, amivel közelebb húzott magához és gyengéd ölelésébe vont szó nélkül. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, amiért az apám nyíltan árulta le, hogy áskálódik utánam és biztosa vagyok benne, nem sok választja el az igazságtól.

-Az apád volt? - kérdezi halkan és szorosan magához szorít, míg én mellkasába fúrom arcomat.

-Rólad kérdezősködött - morgom beszippantva parfümének illatát, ami egy pillanatra el is varázsol a jelenből. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie?!

-Mennyit tud? - óvatosan eltol magától, hogy találkozzon tekintetünk.

-Hogy követsz Instán - nevetem el kínosan magam, hiszen ez nagyon gyenge kifogás volt arra, hogy felhívjon apám.

-És ehhez mi köze? - ráncolja dús szemöldökeit. - Minden követődet lenyomozza?

-Szerinted mit fog szólni, ha meglátja, hogy Dia és Peti is követ azóta? - forgatom szemeimet, mivel ez már beteges húzás az apámtól. - Elegem van! - fakadok ki, pedig előtte nem szerettem volna. 

-Elhalaszthatjuk a vacsorát, ha szeretnéd - cirógatja kézfejemet ujjaival, aminek hatására felébrednek hasamban szunyókáló pillangók és munkába látnak.

-Semmiképpen - simítok végig borostás arcán, ami kimondottan jól állt neki, nem beszélve kissé göndörödő hajtincseiről.

Megnyomtam a kezemben levő kocsikulcs gombját, jelezve a focistának, hogy akár indulhatunk is. Táskáját bedobta a hátsó ülésre, majd átsétált az utazóülés felőli oldalra és be is ült. Vettem egy mély levegőt, ezzel próbálva rendezni gondolataimat és én is követtem példáját. Még azt a helyet sem szoktam meg, ahol ő ült, nem hogy a kormány mögött. Nem tudtam eldönteni, mi miatt vagyok ideges és feszült. Az apám miatt vagy mert Szoboszlai Dominik autóját fogom vezetni. Talán mindkettő.

Remegő kezekkel nyomtam meg az ülés melletti gombot, amivel közelebb kerültem a kormányhoz, ugyanis nekem nem voltak olyan hosszú lábaim, mint Dominiknak. Kicsit meg is emeltem, hogy kilássak, ne csak a kormány alatt . . . Beállítva a tükröket, elfordítottam a kulcsot, amire felbúgott a motor. Dominik kezét éreztem meg combomon, majd felé fordítottam fejemet. Barna szemei megnyugvást eredményeztek lelkemnek.