My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

25. - A visszatérés

Kala:

Pocsékabbul éreztem magam, mint valaha. A torkom porzott a szárazságtól, testem minden egyes pontja sajgott, mintha kiadós izomlázam lenne. Tüdőmbe fájdalmasan jutott be az oxigén, füleimet bántották a ritmikus, gépies csipogások. Nehezen nyeltem egyet, valamelyest enyhítve a nyelőcsövemet égető kínt, majd megpróbáltam kinyitni pilláimat. Hunyorognom kellett a hirtelenjében szemeimet bántó világosság miatt. Az első gondolatom az volt, meghaltam. Csak a Mennyország lehet ennyire irritálóan fényes. Aztán elszégyelltem magam, hiszen ezek szerint Jiminnek igaza volt és nem küzdöttem eléggé. Feladtam mindent és ez elszomorított. Csukott szemhéjamon keresztül éreztem legördülni egy forró könnycseppet, mely szipogással társult. Sírni kezdtem és mellkasom fájdalmasan feszített a keserűségtől. Egyáltalán nem akartam még meghalni.
Ismét megkíséreltem kinyitni szemeimet, ami nagy nehezen sikerült. Először a fakó zöld plafont pillantottam meg, majd oldalra fordultam. Felzokogtam a fiatal srác láttán. Csodálatosabbnak és lehengerlőbbnek véltem, mint bármikor is azelőtt. El nem tudtam találni, hogyan volt annyi önuralmam, hogy ellenáljak neki? Annyira letaglózóan fennkölten festett hibátlan bőrével és angyalokéra hajazó finom arcával. Egy vaskos könyvet olvasgatott éppen, elmerülve a betűkben.
- Jimin... – nyüszítettem.
Hangom erőtlen és karcos volt, mintha hosszú ideje nem használtam volna már. Nevének hallatán felkapta fejét, mandulavágású sötét szemeivel hitetlenkedve pislogott rám. Dús ajkai elnyíltak ahogyan levegő után kapott, aztán felpattant, elbődülve.
- Doki!!!
Késlekedés nélkül lépett mellém és én úgy követtem minden mozzanatát, mintha azon múlna a létezésem. Képtelen voltam nem rá nézni, nem őt csodálni. Finom, meleg ujjai homlokomra tévedtek, onnan arcomra, letörölve sós cseppjeimet. Hiányérzetet okozott, amikor hátrált kissé és egy termoszt elém téve, eligazgatva a szívószálat számhoz tartotta azt. A vér étvágygerjesztő illata rögtön felkúszott orromba, előcsalogatva farkasomat, emlékeztetve arra, mi is vagyok. Röpke bénázás után a szívószállal nagy kortyokban nyeltem a vörös folyadékot. Mohón tűntettem el a torkomat simogató nedűt, csillapítva szomjúságomat. Máris jobb lett a közérzetem ettől.
- Kell még? – érdeklődte édes hangján.
Könnyfátyolos szemeivel engem vizslatott, ugyanúgy elbűvölve, ahogyan én őt. Bólintottam, mire egy újabb termoszért nyúlt. Átrakta a szívószálat és még egy adag vért betermeltem. Rettenetesen szomjas voltam már és hirtelenjében arra sem gondoltam, hogy Jimint esetleg ezzel megrémisztem, vagy megundorodik. Míg a poharat tartotta, másik kezével a farmerje zsebében kotorászott és hívást indított a mobilján. Nem tudtam követni a társalgást, mivel arrébb ment, utat engedve a dokinak, aki magára vonta figyelmem.
- Hál’ Istennek Kala! Azt hittük, sosem térsz magadhoz – mosolygott kedvesen, őszinte boldogsággal – Most meg kell, hogy vizsgáljalak. Sokáig voltál eszméletlen.
- Eszméletlen? – visszhangoztam bután és zavarodottan.
- Majdnem három hétig feküdtél kómában. Ám az a lényeg, hogy magadhoz tértél és sokkal jobban festesz. A betegséget legyőzted, de a biztonság kedvéért megvizsgállak.
A doktor által elmondott információk összekuszáltak. Fogalmam sem volt, mi zajlik a kóma előtt, de enyhén sokkolt a ténye annak, három hétig ki voltam ütve. Ennek ellenére meghatott a tudat, Jimin vagy végig itt volt velem, vagy rendszeresen bejárt hozzám. Nem adta fel. Ő hitt bennem és tudta, hogy legyőzőm ezt a szarságot.
- Felhívtam a szüleidet, hamarosan ideérnek – mondta a srác szelíd mosollyal, visszatérve mellém, ám a másik oldalamra.
Megint faltam az arca látványát. Azt hiszem, abban a másodpercben döntöttem el, hogy igenis harcolni fogunk a kapcsolatunkért és kész vagyok bárkivel szembeszállni ezért. Akartam őt. Annyira elkeseredetten akartam, hogy az már fájt.
- Jó sokáig aludtál – beszélt hozzám nyugodtan – Mindennap itt voltam. Remélem, nem baj, hogy néha átmentem a családodhoz. Apukáddal voltunk horgászni. Fogtunk egy rakás halat – mesélte vidáman.
- Szeretlek – robbant ki belőlem a vallomás.
Jimin lágyan elmosolyodott, majd lehajolt, mézédes ajkaival gyengéd csókot lehelve számra. Nem egyszerű csók volt. Sokkal inkább, hálás, érzelmes.
- Én is nagyon szeretlek – suttogta orrát enyémhez dörgölve – Tudtam, hogy megcsinálod. Tudtam, Kala – simította tenyerét orcámra.
Túlságosan zsibbadt voltam ahhoz, hogy csevegésbe bonyolódjak. Egyrészt Jimin jelenléte bőven lekötött, másrészt mindenem sajgott. A doki persze végezve munkáját, vért vett, vérnyomást mért, megmérte a vércukor szintemet és anyakamat is megnyomkodta két oldalt. Újabb tasak infúziót kötött be, valamint a takaró alatt motoszkált valamit.
- Vegye le – kértem.
- Gyenge vagy még Kala – utasított el.
- Kérem – könyörögtem.
- Vegye csak ki a katétert, elkísérem a mosdóba – segített ki Jimin.
A férfi fejcsóválva kért meg arra, sóhajtsak nagyot, aztán ki is szedte a kínos csövet. Azonnal úgy éreztem, bepisilek, ám igyekeztem visszatartani. Az ember fiú előzékenyen segédkezett felkelni az ágyból, aminek egy csodálatos összecsuklás lett a vége. Képtelen voltam megállni a saját lábamon. Gyengének és sebezhetőnek tetszettem, ami zavart. Nem voltam ehhez hozzászokva. Jimin zokszó nélkül kanalazott fel a földről és cipelt el karjaiban a vécéig. Hátat fordított amíg a dolgomat végeztem, ami nem lepett meg. Jimin Park jó fiú, noha látott már meztelenül is. Tiszteletben tartotta az intimszférámat, mely aranyossá tette számomra. Pisilés után visszakísért, gondosan betakargatva. A doki ismét rám kötötte az infúziót, és kettesben hagyott minket. A srác közelebb húzva a széket kényelmesen elhelyezkedett azon, ujjainkat összefűzve. Imádtam, hogy végtelenül áhítatosan tekintett rám, szinte itta a látványomat.
- Mi történt, amíg kiütve feküdtem? – kezdeményeztem beszélgetést az oldalamra gördülve, csak hogy közelebb lehessek hozzá.
- Valójában semmi érdekes. Unalmas volt minden nélküled – vont vállat hanyagul.
- Taehyung? – kérdeztem kissé félve, mire elkomorult.
- Ő is bejárt hozzád. Naponta. Azt hiszem, egy kissé megtört, de bejárt ide. Néha egymásnak ugrottunk, de ennyi – húzta el száját.
- Bántott? – mordultam fel a gondolatra.
- Egyszer próbált, de ne félj, behúztam neki egy hatalmasat – vigyorgott büszkén.
- Te megütötted Taehyungot? – döbbentem le.
- Bizony ám – egyenesedett fel dicsőséget mímelve.
- Jesszus, Jimin... – kuncogtam – Min vesztetek össze ennyire?
- Az nem számít. Az a lényeg, hogy immáron jól vagy és rendbe jössz – puszilta meg kézfejemet.