My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

17. - Veszett ügy

TaeHyung:

Képtelenségnek tűnt eldöntenem melyik a rosszabb. Kala betegsége és állapota, vagy saját szemeimmel látni, mennyire szerelmesek az ember sráccal. Egyetlen másodpercre sem jutott eszembe az az opció, hogy átengedjem Jiminnek. Pusztán féltékeny voltam, valamint őszintén rettegtem attól, hogy bármilyen formában elveszítem Kalat. Talán már nem pusztán a tervem, vagy a kötelék miatt.
Eltelt egy nap, aztán még egy. A doki vért vett Jimintől, amiből kiderült, nem fertőződött meg, ám én ugyanolyan veszélyben voltam. Kalat karantén alá vonta Hammings, egy elkülönített kis szobába, melyet üvegfal vett körül. Az ember srác ugyan eljárt iskolába, de azután rögtön vissza is tért, egy percre sem mozdulva a lány mellől. Mérhetetlenül gyűlöltem és legszívesebben átharaptam volna a torkát, mégsem tettem. Kala miatt. A harmadik napon reggel hazaugrottam zuhanyozni és átöltözni, valamint anya csomagolt ételt is. Ő is aggódott a páromért, amiért hálával tartoztam neki. Baromira siettem, mégis bűntudat mardosott a magamra szánt harminc perc miatt. Mire visszaértem Kala immáron le volt szíjazva. Csuklóit, törzsét és bokáit is erős pántok tartották, melyet nem tudtam hova tenni. Zavartan és kicsit dühösen néztem a dokira.
- Véresre karmolta a sebét. Nem tehettem mást – adott magyarázatot.
Nem foglalkozva vele, felvettem a maszkot, majd bementem a lányhoz. Kegyetlen szar volt ilyen helyzetben látni őt. Arca sápadt, beesett volt. Szemei alatt sötét karikák díszelegtek, ajkai kiszáradtak, cserepesek voltak, mindkét karjában infúziós tűk sokasága ékesedet. Gyatra mosolyra húzta száját, bágyadtan pislogva rám. Íriszei mégis csillogtak és sosem nézett rám azelőtt ennyire érzelmesen, mint akkor.
- Szia Királylány! – köszöntöttem halkan, puszit adva homlokára.
Ujjaimmal tincseit babráltam, gyengéden cirógatva sötét szálait, mire lehunyta pilláit.
- Hogy érzed magad? – duruzsoltam neki.
Kala ismét rám tekintett és azt a percet örökké elakartam raktározni. Szerettem volna, ha mindig ilyen pillantásokkal illet.
- Tudod, hogy irritálóan helyes vagy? – kérdezett vissza rekedtes hanggal – Majd’ megveszek érted.
- Ezzel ne viccelődj! – kértem kitartóan játszadozva hajával.
- Elviszel majd randizni? Egy igazi randira. A partra. Piknikezni.
- Amint jobban leszel, elviszlek – ígértem.
- Tae.
- Hmm?
- Annyira sajnálom! – remegtek meg ajkai és szemeiből könnyek peregtek le, rá a fehér párnára – Szót kellett volna fogadnom. Esélyt kellett volna adnom neked.
- Hé! Semmi baj, nem haragszom – húzódtam közelebb hozzá és nagyon közel jártam a síráshoz – Rendbe fogsz jönni.
- Nem Tae, nem fogok – ingatta enyhén fejét.
- Kapod a gyógyszereket, azok segíteni fognak – bizonygattam.
- Nem akarok meghalni. Nem így és nem most – zokogott fel.
Az volt az a pont, amikor megtörtem. Hosszú évek óta nem hullattam könnyeket, ám Kalanak sikerült megríkatnia. Utat engedtem a torkomban kialakult gombócnak, amit egészen addig visszafojtottam és néma pityergésbe kezdtem. Ujjaim szüntelen hajába mocorogtak, néha orcájára tévedve. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Bizonytalan volt minden. Hamis ábrándokat szerettem volna megosztani vele. Tévhitbe ringatni a jövőt illetően, azonban képtelenség volt.
- Randizni akarok veled Tae – folytatta sírva – Beléd szeretni, melletted ébredni. Jóvá tenni az árulásomat és hozzád menni. Sokat baszogattalak, de jó ember vagy. Az egyik legjobb, akit ismerek...
- Fejezd be, oké? – könyörögtem – Meggyógyulsz – bólogattam.
- Te is tudod, hogy nem fogok – mosolyodott el szomorúan – Veszett fejsze nyele.
- Állj le ezekkel az idióta szóvicceiddel, rendben? – emeltem meg hangom – Meggyógyulsz. Aztán lebaszok majd két kurva nagy pofont, amiért ilyeneket mondasz – fenyegetőztem.
- De a box után elviszel kajálni, ugye? – érdeklődte elviccelve.
- Bárhová, csak ne add fel. Tarts ki még egy kicsit, jó? A doki nyomja beléd az ellencuccot, hatni fog. Pár nap és megint egészséges leszel, aztán újult erővel mehetsz az idegeimre. Kössünk alkut – javasoltam – Még három napig tűrőd ezeket a szarságokat, az infúziót, vérvételt, szíjakat és cserébe veszek neked egy kocsit. Amilyet szeretnél.
- Nem szeretnék kocsit. Egy unikornist kérek – üzletelt.
- Rendben – egyeztem bele – Kapsz egy unikornist, de akkor, lényegülj át spártaiba.
- Tae – vált ijesztően rémültté hangja és arca is – Nem érzem a lábaimat.
Ledermedtem. Amikor Kala aludt, hasznosat csinálva utána olvastam a betegségnek. A bénulás vele járt és emlékeim szerint, 2-18 órán át tart. Jobb esetben.
- Doki! – ordítottam felkelve a székről.
- Ne hagyj itt! Tae ne hagyj itt! – zokogott Kala riadtan.
- Doki!!! – üvöltöttem. 
- Neh.. nem kapok levegőt – nyüszítette a lány.
Az orvos berohant, engem félrelökve onnan. Jobbnak láttam engedni tenni a dolgát, így elhagytam a helyiséget, csatlakozva az üveg túloldalán ácsorgó, feszülten figyelő ember sráchoz. Idegesen járkáltam fel s alá, olykor rálesve a bent zajló eseményekre. Hammings oxigénmaszkot rakott Kalara, támogatva légzését, továbbá beadott neki valamiféle injekciót.
- Gyűlöllek – sziszegte Jimin hozzám címezve.
- Az érzés kölcsönös – pofáztam vissza.
- Miattad van ez az egész. Ha nem kötelezed Kalat olyasmire, amit nyilvánvalóan nem akar, nem titkolózott volna előttem, nem szólalkozunk össze és nem megyek az erdőbe aznap – okoskodott.
- Ezt a legegyszerűbb, ugye? – horkantottam gúnyosan – Engem hibáztatni mindenért és kibújni a felelősség alól.
- Csak az igazat mondom – vetette oda.
Nem tudtam tovább türtőztetni az indulataimat és a sráchoz lépve elkaptam torkát, az üvegnek tolva, erősen ott tartva. Ujjaim láncként fonódtak nyakára, kissé akadályozva légvételeit. Arcába hajoltam, hogy biztosan hallja és értse minden egyes tetves szavamat.
- Jól figyelj, te kis köcsög! Kala az én párom és nem fogok félreállni, hogy eljátszhasd a hősies Rómeót. Ő az enyém. Hozzám tartozik. Ki kellene téged nyírnom a picsába, amiért veszélybe sodortad őt és amiért ráhajtottál. Lehet, hogy kötelék van közöttetek, de azt a szart bármikor felül tudom írni – fenyegetőztem.
- Ha ekkora nagycsávó vagy, tedd meg! – morogta kihívóan – Ennyit tudsz csak felmutatni? A francos köteléket? Verheted itt a nyálad ahogyan akarod, magadhoz láncolhatod és parancsolgathatsz neki, de egyet sose felejts el Alfa! Szeretjük egymást és ez ellen semmit sem tehetsz – beszélt magabiztosan.
- Azt hiszed, az ostoba emberi érzelmeid mindent legyőznek? – nevettem a feltételezésen – Pampoghatsz a szerelem mindent elsöprő erejéről, de ezzel kábé ki is törölheted a segged. Csupán ember vagy, a te érzelmeid gyatrák és jelentéktelenek – morrantam rá, majd búcsúzólag nagyot taszítva rajta, elengedtem.
Az egyetlen kanapéhoz mentem, mely a szobában volt, fáradtan lehuppanva arra. Mobilomat előhúzva küldtem egy rövidke üzenetet Moananak, tájékoztatva a családot Kala állapotáról. Hazudtam benne. Azt írtam, Kala jobban van. Nem akartam még őket is frusztrálni ezzel és bíztam is abban, hogy így lesz. Kala felépül és minden rendbe jön.
- Ő nem az – törte meg a csendet Jimin, ám figyelmen kívül hagytam és tovább gépeltem, ezúttal egy üzleti emailt pötyögve – Kala vérfarkas. Ha, amit én érzek iránta nem is számít, az övé igen.
Lefagytam. Rühelltem a srácot és kitörtem volna a kicseszett nyakát, de ebben sajnos nem tévedett.
- Add fel TaeHyung – javasolta.
- Esélytelen baromarcú – sóhajtottam.
- Ugyan mit számít neked ő? Kaphatsz helyette másikat. Olyat, aki engedelmes és hűséges – kiabált.
- Nekem ő kell – közöltem.
- Nem akarhatod őt! – ordította.
- Bocs, ezt megszívtad – dőltem hátra a bútoron.