My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

4. - Majdnem siker

Kala:

Olyasvalakinek mutatni magad, aki valójában nem te vagy, eléggé fárasztó. Ott ült mellettem az iskolában nap, nap után. Néha rám mosolygott, figyelte minden apró rezdülésemet és feltehetően ugyanazt érezte, mint én, mégsem szólhattam hozzá. Nem érinthettem meg, nem viszonozhattam gesztusait, mert tilos volt. „Az alakváltók nem keveredhetnek emberekkel.” A szabály, amit be kellett tartanunk mindannyiunknak. Ám az évek múlásával óvatosságom egyre inkább feledésbe merült és dacolva Alfám akaratával a saját fejem után mentem. Megtaláltam a kiskapukat, mert azok mindig vannak. Rájöttem arra, hogy farkas alakomban vele lehetek és büntetlenül vigyázhatok rá. Elvégre, az emberek védelme a fő feladunk, nem? Hittem abban, Jimin van annyira okos, ha apró jeleket hagyok neki, összerakja a képet és rájön arra, több zajlik körülöttem, mint ami látszik. Rájött. A farkasnak beszélt róla, tudja, hogy valami nem stimmel és valójában nem ilyen vagyok. Általában sikeresen tartottam a rideg és érdektelen maszkomat, azonban a telihold keresztbe húzta számításaimat. Orbitális baromság, hogy a vérfarkasok átmennek pszichopatába teliholdkor. Annyi alapja volt, hogy nehezebben uralkodtunk az indulatainkon és érzelmeinken és Jimin váratlan felbukkanása a tábortüzes bulin jócskán a határaimat feszegette. Képtelen voltam megállni, hogy ne beszéljek hozzá. Hallani akartam a hangját, a közelében lenni, könyörögni neki, rángasson ki ebből az egész szarságból és bevallani neki, mennyire elcseszettül szerelmes vagyok belé.
Egész testemben reszkettem miközben azt hallgattam, miként adta el JiHyun -az öccse- egyszer az anyukájuk szárítógépét, hogy a pénzből Xboxot vehessen. Azt hitte a kissrác, nem fogja észrevenni senki, ám tévedni emberi dolog. Nevettem a történeten és igyekeztem nem hülyeségeket mondani Jiminnek, vagy nem a csodás ajkait bámulni. Imádtam azokat a telt, puhának látszó rózsaszín párnácskákat és szívem szerint, egész álló nap csókoltam volna.
- A tesód nem komplett – állapítottam meg fejemet ingatva.
- Sosem volt – vont vállat Jimin, majd megfordult ültében, lábait a fatörzs két oldalán átvetve, combjaira vonzva tekintetemet.
Felmordultam kínomban, erőteljesen nyelvemre harapva. Annyira gyűlöltem, hogy ennyire lehengerlő volt és nem lehetett az enyém. Tudtam, hogy rendszeresen sportol. Hétvégente futni járt, néha az öccsével meglátogatták a konditermet. Nem mintha betegesen leskelődtem volna utána... emberként legalábbis nem. Jimin természetéből fakadóan túl naiv volt ahhoz, hogy érzékelje, a levegő egyszeriben ezerszer forróbb lett.
- És te? – kérdezte mosolyogva.
- Hmm? – szakítottam el tekintetem combjairól és hasáról – Mi van velem?
- Végig én beszéltem, te semmit sem meséltél magadról – görbültek felfelé dús ajkai.
Egy másodpercre elmerengtem. Erre mit felelhettem volna? Szeretek farkasalakban utánad koslatni, kedvenc hobbim, Kim TaeHyung baszogatása, aki mellesleg az alfám és nem egyszer felajánlottam neki, hogy ha hiányolja a szerelmet, adok én pillangókat a gyomrába. Igaz, utána elvették a késemet, de a gesztus magáért beszélt. Szóval, csak a szokásos.
- Hát... van egy húgom – böktem ki.
- Ezt már említetted, igen – nevetett angyali hangján – Hétvégente mit szoktál csinálni? Mi a hobbid? – billentette oldalra fejét.
- A hobbim – visszhangoztam – hát... – vakartam meg fejem – szeretek... túrázni – dadogtam végül.
- Én is – közölte boldogan.
- Tudom. Mármint, szoktalak látni az erdőben... néha... azt hiszem... – korrigáltam.
- Ha lenne kedved, elmehetnénk egyszer együtt – vetette fel.
- Nem hiszem, hogy ez lehetséges – ingattam kobakomat.
- Miért? – hervadt le mosolya.
- Én... tudod, a mi családunkban nem egészen működnek normálisan a dolgok és nem barátkozhatunk akárkivel – bukott ki belőlem a vallomás, ami miatt ujjaim erősen a fa törzsébe vájtam.
- Megszabják kivel barátkozhatsz? – ráncolta homlokát.
- Lényegében, igen – bólintottam – Persze, nem feltétlenül tartom be mindig, mert rögeszmémmé vált TaeHyung idegeinek kizsigerelése, de az esetek többségében engedelmeskedem neki.
Pilláimat erőszakosan összeszorítottam bosszúságomban. Kala Tane, te idióta barom! Ennyi erővel azt is regéld el Jiminnek, hogy kedvenced a kutya póz és főállású vérfarkas vagy.
- Nem értelek – zavarodott össze – Hogy jön ide TaeHyung?
- Ő a...
- Barátod?
- Na, az baszna be! – horkantottam – Előbb hagyom egy havibajos barnamedvének, hogy ugráló kötelezzen a beleimmel, minthogy bármi közöm is legyen Kimhez – fintorodtam el – A főnököm – mondtam félig-meddig igazat.
- A hotelban dolgozol? – ráncolta homlokát.
- Igen – vágtam rá nem túl meggyőzően.
- Én... én ezt nem értem. Mi köze van ahhoz a főnöködnek, mit csinálsz szabadidődben?
- Ez... – túrtam frusztráltan hajamba.
Hirtelen ötlettől vezérelvre ragadtam meg Jimin kezét és felkelve addigi helyünkről, beljebb rángattam az erdőben. A telihold élénken világított és sosem éreztem még annyira leküzdhetetlen késztetést, hogy úgy cselekedjek, ahogyan azt én akarom. El akartam neki mondani mindent. Megcsókolni, érezni nyelvét a sajátomon és hátat fordítani a kicseszett falkám kicseszett szabályainak.
- Kala hová viszel? Mi a franc folyik itt? – faggatott zavartan.
Egy tetszőleges fánál megtorpanva finoman a törzsnek löktem, közelebb lépve hozzá. Forró, kapkodó légvételeit arcomon éreztem, hallottam szívének szapora ritmusát, láttam, amint nyakán kidudorodnak az erek és pupillái kitágulnak a riadalomtól. Pulcsijába markoltam oldalán, biztosan egyhelyben tartva, kapaszkodót keresve. Ezernyi, milliónyi indokot fel tudtam volna sorolni, miért ne tegyem meg, mégsem érdekelt egy sem és nem is találtam fontosnak azokat.
- Nagy szarba fogok kerülni ezért – mondtam nagyon halkan.
- Miről beszélsz Kala? Nem értelek – csóválta fejét.
- A farkas. Az erdőben. A te farkasod – hadartam kétségbeesetten.
- Te láttad? – döbbent meg.
- Mindig látom.
- Nem... mi köze a farkasnak hozzád? – ráncolta homlokát sokadszorra.
- Az...
Hiába szerettem volna kimondani, nem ment. Az Alfai parancs gátat szabott őszinteségi rohamomnak és farkasom engedelmeskedve a fensőbb hatalomnak megakadályozta a beszédet. Ez volt az átka ennek az őrületnek. A tetves alázat és lojalitás a falkával szemben. A titkunkhoz. Az Alfához. Leszegtem fejem, mély levegőket véve, erőt merítve a friss oxigénből.
- Gyűlölöm ezt – motyogtam.
- Mit? – Kala beszélj és esetleg tudok segíteni – fogta tenyereibe orcám, kényszerítve, hogy szemeibe nézzek.
- Figyelj – nyögtem nehézkesen.
- Mire? – szűkítette résnyire szemeit.
- A farkasra – ejtettem ki akadozva – ott van, de nem úgy, ahogyan...
- Kala!
Moana ingerült hangjára oda kaptam fejem. Húgom tekintete Jimin arcomon pihenő kezeire tévedt és dühösebbnek látszott, mint valaha. Ziháltam a pániktól és csalódottságtól. Majdnem sikerült.
- Mennünk kell! – közölte mereven.
- Rögtön csak... – néztem rá könyörgőn.
- Most! – parancsolta.
Hátrébb léptem, majd szegény zavarodott Jimint ott hagyva testvéremhez lépdeltem. Rosszallón mordult rám és tudtam, felelőtlenségemnek következményei lesznek. Igazságtalannak tartottam ezt az egészet. Én falaztam neki mindig. Folyamatosan hazudtam érte és vállaltam a büntetéseket. Ő miért nem képes erre csupán egyszer, hogy tekintettel legyen rám?
- Beköpsz TaeHyungnak? – érdeklődtem halkan mikor kiértünk az erdőből.
Jennie a parton várakozott ránk. Szemei kettőnk közt cikáztak, testtartása feszültségről árulkodott.
- Mi történt? – tudakolta Moanatól.
- Ez a meggondolatlan picsa majdnem elkúrt mindent – sziszegte Mo.
- Megcsókoltad? – rökönyödött meg Jennie.
- Dehogyis – ellenkeztem.
- Csak tervezte – vetette közbe csöpögő gúnnyal testvérem.
- Kala – sóhajtotta Jen.
- Jaj, kussoljatok már! – csattantam fel – Moana, remélem, tisztában vagy azzal, hogy ha árulkodsz az Alfának, viszonzom a szívességet és felvilágosítom arról, Jennievel szabályt szegtek – fenyegetőztem.
- Nem árullak be – hajolt fenyegetően közel Moana megmutatva fogait – De többet nem mehetsz a közelébe! – célzott Jiminre.