My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

2. - Megnyugvás

Jimin:

Hulla fáradtan hajtottam fejem az asztalra, igyekezve kirekeszteni osztálytársaim idegesítő zsongását. Egész éjjel a farkas után kajtattam, hiába. Sehol sem találtam. Őrültség, de aggódtam miatta és reméltem, túlélte a lövés okozta sebesülést. Arcom bizsergett, mintha valaki figyelne. Kinyitottam pilláimat, oldalra fordulva és kissé meg is ugrottam az ijedelemtől. Az az égszínkék szempár a lelkemig hatolt. Kala Tane engem nézett, én pedig őt. Bizton állítom, egész gimnáziumi éveink alatt ez volt a leghosszabb szemkontaktusunk. Gyomrom szüntelenül ugrándozott és kezdtem azt hinni, talán ez egy lépcsőfok ahhoz, hogy esélyem lehessen nála és összebarátkozzunk, ám váratlanul elfordította fejét. Állkapcsa élesen kirajzolódott miként fogait egymásnak préselte. Úgy tűnt, nagyon koncentrál valamire. Ez esetben arra, hogy ignoráljon engem. Őszintén szólva, fogalmam sincs, Kala miért ódzkodott tőlem ennyire. Talán, rájött arra, mennyire betegesen és reménytelenül szerelmes vagyok belé és idegesítette, nem tudom. Mindenesetre, olykor egyetlen mosollyal is boldoggá tett volna. Tekintetem lejjebb vándorolt gyönyörű arcáról, rá nyakára. Homlokom sűrű ráncba szaladt a bőrét fedő kötés láttán. A farkasom jutott eszembe és tegnap szerzett sebesülése. Ostobaság, mégis érdekesnek véltem a különös egybeesést.
- Mi történt a nyakaddal? – bukott ki ajkaim közül a kérdés.
Kala idegőrlő lassúsággal mozdult ismét felém, majd íriszeit enyéimbe fúrva válaszolt.
- Hajvasaló. Reggel kapkodtam és megégettem magam.
Bólintottam. Idiótának tituláltam magam, amiért többet akartam látni a furcsa véletlenbe és kezdtem volna összeesküvéselméleteket gyártani. Túl sokat mászkáltam egy farkas társaságában az erdőben és olyan lehetőségek is megfordultak agyamban, melyek egyébként lehetetlenek.
Az óráim szörnyen lassan teltek el. Egész nap frusztrált és ideges voltam, türelmetlenül várva a tanítás végét és a percet, hogy az erdőben lehessek. Mindig figyeltem órákon és jó tanuló is voltam, most mégis gondolataim minduntalan a fekete farkasra terelődtek. Szerencsére tanáraim nem vették észre zavartságomat, vagy csak szimplán betudták annak, péntek van. Fél füllel hallottam, amint a többiek valami tábortüzes összejövetelről pusmognak Piha parton, de nem különösebben foglalkoztatott. Az utolsó órán már nem bírtam nyugton maradni. Lábfejemmel a padlón doboltam, térdeim fel s le jártak, majd felharsant a csengő hangja és mint veszett vad, kiiszkoltam a tanteremből. Futottam a buszig, hogy azt a pár megállót is látványosan végigszenvedjem. Sosem tűnt még ennyire hosszúnak a hazafelé út. A szokásos megállónál lepattantam a járműről, nem törődve az engem követő furcsálló pillantásokkal. Az út túloldalára kocogva belevetettem magam a fák végeláthatatlan tengerébe. Beljebb sétáltam, majd egy tetszőleges fa tövében letelepedve várakoztam. Ujjaimmal térdeimen doboltam idegességemben. Hűvös volt, ez esetben mégsem ez foglalkoztatott a legjobban. Tekintetemmel az erdőt pásztáztam, kétségbeesetten kutatva farkasom után. A lehetőség, hogy nem jön el, halálra rémített. Hogy elüssem időmet és eltereljem érdeklődésemet, mobilomat elővéve kezdtem játszani azon. A logikai játék hatott, arra koncentráltam, minél előbb megtudjam oldani a szókirakóst. Fogalmam sincs, meddig művelhettem ezt, mígnem ágak recsegésére felkaptam fejem. Rögtön elraktam a készüléket és karjaimat előre nyújtva hívogattam farkasom. A megnyugvás elemi erővel söpört rajtam végig és éreztem, amint szemeim könnyfátyolosak lesznek a viszontlátás örömétől. Gyönyörűbbnek véltem, mint valaha is bármikor, ahogyan puha léptekkel, tekintélyt parancsoló testtartással közeledett felém. Az én hatalmas, erős, mégis szelíd farkasom.
- Gyere ide kislány! – noszogattam reszketeg hangon.
Végre hozzám ért és átölelhettem nyakát, akár egy ölebnek, noha termete robosztus volt. A tudatlan emberek azt hiszik, a farkasok akkorák, mint a kutyák. Tévednek. Sokkal nagyobbak. Az én farkasom is az volt. Óriási. Lehunyt pillákkal lélegeztem be pézsmás-fás illatát. Érdekes módon, nem volt az a jellegzetes kutyaszaga. Esküdni mertem volna, hogy női parfümöt érzékeltem enyhén, melyet már valahol, korábban szagoltam.
- Halálra aggódtam magam miattad. Egész éjjel kerestelek – húzódtam el mélyen kék íriszeibe nézve, mire váratlanul megnyalta arcom.
Nevettem a szokatlan, addig sosem tapasztalt kedves tettre tőle és kabátom ujjával letöröltem bőrömet.
- Örülök, hogy jól vagy. Mutasd a sebedet – toltam félre fejét, hogy megszemlélhessem a sérülést.
Érdekes, ám sehol sem találtam. A bundája hibátlanul fedte a területet, sebnek, vérnek árva nyomát sem találtam. Pedig, tegnap meglőtték! Tisztán láttam a golyó ütötte lyukat a bőrén és az abból ömlő vörös vért. Lehetetlen, hogy ilyen gyorsan begyógyult volna. Homlokom sűrűn ráncoltam, majd a farkasra néztem. Egy röpke pillanatra talán kételkedtem abban, ő valóban az én farkasom, de ő volt az. Ezer közül felismertem volna.
- Tudod mit? – mosolyodtam el végül nyakát vakargatva, élvezve miként ujjaim elmerülnek puha és selymes bundájában, megmelengetve bőrömet – Holnap úgy sincs suli, ráérek megírni a leckémet és itt maradok veled. Mit szólsz?
A farkas válaszképp leheveredett a földre, hatalmas fejét ölemben nyugtatva. Gondolhattak mások rólam akármit, én mégsem tudtam jobb időtöltést elképzelni, mint a farkasommal lenni, elregélve neki problémáimat.