My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

10. - Prezentáció

Kala:

Fejbe akartam lőni magam meggondolatlanságom miatt. Elvesztettem a kontrollt ösztöneim felett, ellenszegültem a farkasomnak és megcsókoltam Jimint. Tudtam, éreztem, hogy létrejött a kötelék. Érzékeltem merre van éppen, néha bevillantak az ő szemein át látott képek, amint a szobájában van és kitartóan bámulja a plafont. Ajkaim még mindig bizseregtek és gyomrom érdekesen bukfencezett csókjaitól. Egész délután egymás száján csüngtünk. Jimin olyannyira elvonta figyelmemet, hogy késésben voltam a falkagyűlésről, így futólépésben tettem meg az utat a kis épületig, mely előtt ott parkolt az Alfa drága fostalicskája. Már odakintről hallottam TaeHyung mély, tekintélyt parancsoló hangját. Idegesen léptem át a küszöböt, rögtön kivívva mindenki tekintetét. TaeHyung elhallgatott, állkapcsa megfeszült, ahogyan rám nézett, ami növelte aggodalmamat. Biccentettem neki köszönésképp és indultam is volna egy szabad szék irányába, de megállított.
- Kala!
Felsóhajtottam, majd visszatolattam hozzá, lecövekelve előtte.
- Hol voltál?
- Könyvtárban. Házife...
A pofon élesen csattant arcomon, hátrálásra késztetve. A falka zúgolódott, Moana rosszallón morgott Tae váratlan kirohanására. Mindig is csesztettük egymás idegeit, ám sosem bántalmazott azelőtt fizikálisan. Kiabált, gyilkosan fixírozott, de nem ütött meg. Más esetben visszaadtam volna, vagy átharapom a torkát. Mégsem tettem. Túlságosan is fáradt voltam egy újabb harchoz vele, ezért inkább leszegtem fejemet, várva a folytatást. Orcám fájdalmasan lüktetett a pofontól és vészesen közel jártam ahhoz, hogy szégyenszemre sírva fakadjak.
- Ismét megkérdezem hát. Hol voltál? – sziszegte.
- Könyvtárban – feleltem csendesen.
Az Alfa ujjai hajamba markoltak, hátrafeszítve fejemet és még mindig kitartóan tűrtem. Szemei villámokat szórtak a dühtől, fogai egymásnak csikordultak. Aztán ismét megütött, ez alkalommal erősebben. A padlóra estem, táskám pántja lecsúszott vállamon, hangosan puffanva oldalamnál. Fogalmam sem volt, miért akadt ki ennyire. Az igazat mondtam. Torkomat gombóc fojtogatta, szemeimet könnyek marták. Égett az egész arcom a megalázottságtól és legszívesebben elhagytam volna a várost, hogy minél messzebb kerüljek tőle és a bipoláris zavaraitól.
- Ansel látott téged az emberrel – vicsorogta – Az idegeimen táncolsz Kala.
Csendben maradtam, noha tudtam, valamiféle válaszra, vagy bocsánatkérésre vár. Ajkaimat erőszakosan összepréseltem, meggátolva azok remegését.
- Ha a saját nőstényemet képtelen vagyok megzabolázni és parancsolni neki, mit fognak gondolni rólam? Milyen Alfa vagyok?! – ordította.
Nem bírtam tovább és némán zokogni kezdtem. Ez voltam számára. Egy engedetlen nőstény. Egyszeriben felmerült a gondolat bennem, ezért akarta ennyire, hogy a párja legyek. Ha a falka legdacosabb tagját megszerzi és sikeresen kordában tartja, azzal tetézi az iránta táplált tiszteletet.
- Kelj fel és ülj valami olyan helyre, ahol nem kell látnom téged – utasított.
Szófogadón kapartam össze magam onnan és meneteltem a leghátsó sorba, amibe senki sem ült. Leheveredtem egy székre és ölemben pihenő kezeimet tanulmányozva hallgattam TaeHyung újonnan elkezdett beszédét. Nem szóltam közbe, nem ötleteltem, nem bíráltam felül a döntéseit. Egyszerűen nem érdekelt. Talán mindig is ezt kellett volna tennem. Nem törődni vele, elsiklani felette. Az Alfa megemlítette a környéken megjelenő sportvadászokat és óvatosságra intette a falkát. Bejelentette Moana és Jennie párosát is, hosszasan ecsetelve, mi lesz annak a következménye, ha bárki is megbélyegezi őket. Aztán kijelentette, én vagyok a párja. Na ez vicces volt. Ha nem az önsajnálat fekete bugyraiban úsztam volna, felröhögtem volna a reakciójukra. Hitetlenkedtek és megbotránkoztak. Azt hitték, TaeHyung viccel. Sajnos, nem viccelt. Valóban így volt. Szerencsére az okoskodó alfai szövegelés nem tartott soká. Lezárta a tanácskozást és útjukra engedte a farkasokat. Cipői nyikorogtak a padlón, miként közeledett és megállva mellettem leguggolt, hogy láthassa arcomat.
- Elviszlek vacsorázni, rendben? – mosolygott úgy, mintha mi sem történt volna.
Bólintottam és követve őt megvártam az ajtóban míg lekapcsolja a villanyokat és bezárja a helyiséget. Végig csendben voltam, hallgatva őt, ahogyan a napját ecseteli. Panaszkodott a sok munkára, a cég veszteségére. Beszélt arról, anyámat előléptette a hotelben, megemelve fizetését, aminek valamelyest örültem. Most az említett hotel éttermébe vitt, ahonnan kilógtam egyszerű farmeremben és sportcsukáimban. Kelletlenül fészkelődtem az egyébként kényelmes fotelben. TaeHyung engem tanulmányozott, én pedig az asztallapot. A háttérben klasszikus zene szólt, még tovább fokozva az elegáns hatást.
- Van különbség a között, ha tüntetőlegesen hallgatsz és a között, amikor figyelemre sem méltatsz. Te valami egészen mást művelsz most – állapította meg.
Vállat vontam. Tényleg kezdtem nagyon beletörődni abba, hogy feltehetően életem végéig így kell élnem. Betanított ölebként.
- Ne vonogasd a válladat! – csapott tenyerével az asztalra – Ezen a helyen nem illik. Vigyelek megint a sarki büfébe? Ott jobban éreznéd magad?
Megráztam fejem és eltöprengtem azon, megéri mindez a húgom boldogságáért? Abban a pillanatban veszettül irigyeltem Moanat amiért azzal lehet együtt, akit őszintén szeret.
- Nézd Kala – sóhajtott megenyhülve – Nyilvánvalóan nem fogok bocsánatot kérni tőled, mert helyesen jártam el. Nem lehetek elnézőbb veled pusztán azért, amiért a nőstényem vagy. Példát kell statuálnom és keménynek maradni. Alfa vagyok, ez ezzel jár.
Bólogattam. Megértettem. Tényleg kurvára megértettem mindent és beszoptam az idióta indokait.
- Szóval a könyvtárban voltál, huh? – piszkálta száját ujjaival, amiből arra következtettem, ideges.
Bólintottam.
- Beszélj már, a kurva életbe is – mordult rám.
- Igen – feleltem halkan, karcos hangon.
- Az emberrel – állapította meg – Ansel azt mondta, látott titeket beszélgetni. Miről? – ráncolta homlokát.
- Az iskoláról. A tanárokról, a rengeteg házifeladatról, ami irracionálisan sok egy délutánhoz képest. A továbbtanulásról – soroltam folyékonyan a hazugságot.
- Te nem mész főiskolára Kala – horkantott gunyorosan – A falkám tagja vagy, itt kell maradnod. Egyébként sem engedném, hogy a nőstényem elkallódjon.
- Tudom – sóhajtottam.
- Nem is veszekedsz? – emelte meg szemöldökeit – Nem akarsz meggyőzni az ellenkezőjéről?
- Teljesen felesleges lenne – vontam ismét vállat.
- Ne vonogasd a kibaszott vállad – sziszegte.
- Sajnálom – pusmogtam leszegve fejem.
- Kala!
Újfent ránéztem. TaeHyung tanácstalannak tűnt, mintha a viselkedésemmel szabotáltam volna a faszagyerek tervét. Nem ugattam vissza, nem tomboltam, ezért nem volt oka rendre utasítani és ez zavarta.
- Elmenjünk máshová? – érdeklődte megenyhülve.
- Nem kell, jó itt – hazudtam.
- Nehéz napom volt – bökte ki.
- Semmi gond TaeHyung. Megértelek. Szabályt szegtem, te megróttál, példát statuálva az egész falka előtt. Nem feleselek, nem oktatlak ki, megfogadom a tanácsaidat és engedelmes leszek. Jó kutya. Példás nőstény – biztosítottam – Behódoltam, te elérted amit akartál. Mást nem tudok nyújtani. Ámbár, lehet így kevésbé leszek szórakoztató számodra, de majd kitalálok valamit, hogy néhanapján megverhess mindenki előtt és a lehetetlenségig alázz – váltak könnyfátyolossá szemeim beszéd közben – Mondjuk, lehetne hétfő, szerda és szombat a verekedős nap. A hétfőket mindenki utálja, leverheted rajtam – ötleteltem.
- Nem ez volt a célom – ingatta fejét – Dühös voltam amiatt, hogy az embersráccal lógsz, holott tüzetesen megkértelek, kerüld el.
- Parancsoltad. Nem kérted, parancsoltad – helyesbítettem.
TaeHyung válaszra nyitotta száját, de az asztalunkhoz kiérkező pincér megzavarta ebben. Felvette a rendelést, egyedül az alfáét, mivel én nem szándékoztam a társaságában enni és elvonult. TaeHyung szüntelenül tanulmányozott, megfigyelve minden rezdülésemet. Frusztrált, ám nem tettem szóvá. Nem akartam veszekedni, csak aludni otthon, beleburkolózva az illatos paplanomba, kirekesztve a külvilágot.
- Moana és Jennie boldognak látszottak – váltott könnyedebb témára, majd belekortyolt borába – Valóban aranyosak együtt.
- Azok – helyeseltem.
- Szomorú vagy – állapította meg felkönyökölve a fotel karfájára – Megbántottalak.
- Semmiség – biztosítottam.
- Egész este ezt fogjuk játszani? Olyanok leszünk, mint azok az irritáló párok anya báljain? Érdektelen dolgokról társalognak és elkeseredettek.
- Mi nem vagyunk egy pár Tae. Te birtokolsz engem – világosítottam fel, mire homlokát ráncolta.