My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

5. - Kiskapuk

Kala:

Cipőm talpa puhán érintette a betont, ahogyan kocogtam a hajnali napfelkeltében. Lófarokba kötött hajam ide-oda libegett mögöttem. Nem lihegtem, nem izzadtam, nem fáradtam el, ami a vérfarkas léttel járt. Abnormális voltam minden szempontból. Olyan srácot szerettem, aki sosem lehetett az enyém és olyan Alfát szolgáltam, akinek törvényeivel nem értettem egyet. El volt cseszve minden. Előbb hallottam meg szapora légvételeit, mint láttam volna, mégis előre reszketett érte minden egyes porcikám. Tudtam, hogy hétvégente futni jár, ezért én is elkezdtem. Nem akartam mást, csupán látni. Hallgatni szíve megnyugtató dobogását, látni hibátlan arcát. Megint szabályt szegtem. Ez voltam. Az anarchista vérfarkas, aki magasról szarik Kim TaeHyung idióta szabályaira. Jimin feketébe öltözött, akárcsak én. Verejtékének hála, hosszúujjú pólója mellkasára tapadt. Imádtam a ruhája alól kivillanó kulcscsontját. Szemöldökeit összevonta, meglátva engem, de kitartóan futott. Mellém ért és akaratlanul is felmordultam mámorító illatát megérezve. Múló pillanatnak érzékeltem. Egy röpke szempillantásnak. Felsóhajtottam miként elhaladt mellettem. Lábai ritmikus dobbanásai csalódottá tettek. Elkönyveltem egy újabb semmitmondó találkozásnak. Aztán megállt. Folytatnom kellett volna az utat. Elkocogni és nem foglalkozni vele  úgy, ahogyan mindig is szoktam. Távolról figyelni és megbarátkozni azzal, talán talál jobbat nálam. Egy embert. Mégsem ment. Egyszerűen nem akartam figyelmen kívül hagyni többé. Megtorpantam, ujjaimat erőszakosan ökölbe szorítva, azért imádkozva, ne érdeklődjön utánam. Zihálását akaratlanul is átvettem, ám vele ellentétben nem a sport sarkalt erre, hanem a puszta tudat, hogy ott van és nem lát minket senki.
- Kala?
Angyali hangja cirógatta fülemet és mire észbe kaptam, már meg is perdültem. Izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán, nyakán szánkázva le, elnyelődve ruhája alatt.
- Igen?
Jimin közelebb jött. Fel sem tudtam fogni, hogy lehet valakinek a szimpla mozgása is ilyen tökéletes. Persze nem mindig volt ilyen. A suliban gyakorta megbotlott a saját lábában is, amitől csak még édesebbnek véltem. Ruganyos lépteit elnyelte a koszos beton és én megszállottan fixíroztam fehér cipőit.
- Tegnap este mondani akartál valamit – emlékeztetett lecövekelve előttem.
Erre azt kellett volna felelnem „felejtse el”, de szám önálló életre kelt.
- Igen – bólintottam.
- Sietsz most valahová? Esetleg, megihatnánk egy kávét... ha van kedved – beszélt aranyosan zavartan.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, melyet viszonzott. Képtelenség volt elutasítanom.
- Kávézhatunk – egyeztem bele.
Jimin döbbentnek látszott. Szemei nagyra tágultak, dús ajkai elnyíltak.
- Tényleg? De úgy értettem, hogy együtt – hadarta – Neked úgy is jó?
- Csak menjünk! – nevettem.
Boldog mosollyal szegődött mellém, így közösen sétálhattunk kényelmes tempóban. Feszült voltam. Egyrészt miatta, másrészt a falka miatt. Szüntelenül füleltem az erdőt hallgatva, arra várva, valamelyik farkas ellenkezve előbukkan a fák közül. A srác nyugodt pulzusa keveredett a madarak és egyéb állatok neszezésével, ami farkas alakomra emlékeztetett és titkos sétáinkra. Másodpercek alatt nyugodtam meg emiatt.
- A húgod elég zabosnak tűnt tegnap – szólalt meg Jimin megtörve a csendet.
- Moana ilyen – vontam vállat – Neki mindent szabad, nekem semmit – grimaszoltam.
- Megint ködösen fogalmazol. Kezdem úgy hinni, szándékosan csinálod – ráncolta homlokát zsebre dugva kezeit.
- Talán egy kicsit valóban így van – helyeseltem – Mo és Jennie együtt vannak. Az ilyesfajta kapcsolatokat pedig mélyen elítélik a baráti társaságunkban és attól fél, elárulom a titkát valaki olyannak, akinek nem lenne szabad – vallottam be.
- Az igazi barátok úgy szeretnek, amilyen van. Nem kell nekik megfelelned és hamis elvárásokat teljesítened, mert elfogadnak bárhogyan – bölcselkedett – Nektek nincsenek igazi barátaitok ezek szerint.
- Előfordulhat – biccentettem – Szándékosan futsz az erdő mellett? – lestem rá.
Szája megint felfelé görbült, nyilvánvalóvá téve a választ.
- Meglehet.
- A farkas miatt? – emeltem meg szemöldökömet.
- Honnan tudsz te egyáltalán a farkasról? – torpant meg.
- Mondtam már. Sokat túrázom. Amit neked viszont nem kéne. Más farkasok is vannak és nem mind ennyire szelíd – oktattam ki.
- A fekete nem veszélyes – közölte.
- De a többi igen – hagytam annyiban a témát.
Jimin gondolataiba merülve baktatott tovább, mígnem elértük a kávézójukat. Sokan jártak oda, mert ott lehetett a lefinomabb kávét kapni Waitakeren, kedves volt a kiszolgálás, plusz hangulatos hely volt, ráadásul, olcsó. A srác kinyitotta nekem az ajtót, előre engedve, majd rögtön a pult mögé ment, hogy maga szolgálhasson ki. Követtem őt és miután köszöntem az alkalmazottnak, csakis Jiminnek szenteltem figyelmemet.
- Hogyan iszod a kávét? – érdeklődte.
- Általában a számmal – mosolyogtam.
- Úgy értem... – nevetett.
- Sok tejjel és még több cukorral – adtam rendes választ.
Szakavatott mozdulatokkal elkészítette az italt, magának is gyártva egyet, aztán egy hátsó részleg felé vezetett. Meglepődtem, hogy nem az egyik asztalt választotta. Feltehetően kettesben szeretett volna beszélni, kíváncsi tekintetek nélkül. Egy kisebb irodába nyitott be, mely ablak hiányában egy elszigetelt kis zugnak látszott és ez tetszett. Jimin lerúgta cipőit, majd kényelmesen elhelyezkedett a kissé elnyűtt kanapén, lábait felhúzva. Én tartva a távolságot inkább a bútor másik végébe telepedtem és vártam, hogy megszólaljon.
- Szóval? – kérdezte.
- Hhmm?
- Mi köze a farkasnak hozzád? Miért kell figyelnem rá? És ami a leginkább izgat, mi köze mindehhez Kim TaeHyungnak? – ivott bele mondandója végén az italába. 
- A főnököm.
- Ezt már említetted. És valójában? – billentette félre fejét.
Felsóhajtottam. Ezekre nem lehetett kitérő feleletet adni és ez frusztrált. Időhúzásképp a kávéba ittam, ami jólesett a hirtelen feszültté vált helyzetben.
- Nézd Kala. Tudom, hogy ez most őrültségnek fog hangzani, de kezdem azt hinni, TaeHyung nem pusztán a főnököd és ez sokkal többről szól, mint azt gondolnám más esetben – szaladt ráncba homloka.
- Szerinted, mi Kim? – nyaltam meg ajkam.
- Valamiféle vezető.
Zoknis lábait fixírozva bólogattam. Jimin jó nyomon járt és reméltem, idővel rájön az igazságra. Akármekkora téboly is ez valójában.
- Sakkban tart téged. Fogalmam sincs, mivel, de ezt teszi. Ezért nem barátkozhatsz velem, ugye? – ismét bólintottam – Megszabja kivel állhatsz szóba? – újabb bólintás – Mi szerint szelektál?
- Mi a közös Moanaban, Jennieben, Anselben, Paulban és bennem?
Töprengés közben beharapta alsó, dús párnáját, mire élesebben szívtam be az oxigént. Mindig ezt csinálta, ha nagyon agyalt valamin. Dolgozatok közben, felelés közben és a farkassal is gyakran.
- Maorik vagytok – reagált – TaeHyung is az.
- Igen.
- Akkor, ez valami törzsi dolog? – elmélkedett tovább.
- Fogalmazhatunk így is, igen – helyeseltem – TaeHyung ragaszkodik bizonyos szabályokhoz és durván hagyományőrző eszméi vannak – magyaráztam.
- És az egyik szabály az, hogy nem társaloghatsz „fehérekkel”?
- Többek között.
- És hogy-hogy most mégis itt vagy? – szűkültek résnyire szemei.
- Egyrészt, mert kedvellek. Másrészt, naponta körülbelül négyezerszer szoktam azt kívánni, Kim TaeHyung szülei maradtak volna az análnál – fintorogtam.
- Lázadsz ellene – állapította meg.
- Amíg módomban áll, igen – biccentettem.
- Szóval... – pirult el zavarában – máskor is találkozunk iskolán kívül? – szegte le fejét szégyenlősen.
- Ameddig nyitva vannak a kiskapuk, persze. És kiskapuk mindig vannak Jimin, csak meg kell találni a módját – mosolyodtam el.