My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

15. - Tisztán

Kala:

Veszettül fájt az oldalam. Égett, lüktetett és viszketett is, amit a gyors regenerálódásnak tudtam be. Mindezek ellenére tisztán érzékeltem Jimin zavartságát és azt a bizonyos gondolatot, amelyben már össze is állította a képet. Kissé haragudtam rá, amiért nem fogadta meg a tanácsomat és egyedül kószált, ezzel bajba keveredve, de végtére is, ez vezetett el oda, hogy talán nem kell titkolóznom többé. Előttem járkált, fel s alá, frusztráltan beletúrva olykor hajába.
- Kérdezd csak meg – javasoltam gyenge hangon.
A srác megtorpant, kifürkészhetetlen tekintettel nézve szemeimbe.
- Te vagy az? A farkas... Te vagy az, ugye?
- Mire tippelsz? – kérdeztem vissza elfojtott mosollyal.
- Hogy megőrültem – vágta rá.
- Esélyes a dolog – bólintottam.
- Nem lett volna helyesebb a mentőket hívni? – ráncolta homlokát. 
- Nem igazán. Ha az vagyok, aminek gondolsz, hamarabb felépülök, mint egy normális ember – magyaráztam.
Homloka , ha lehetséges még sűrűbb barázdákba tódult, szemöldökeit összevonta. Tudtam, hogy rájött. Rá kellett jönnie! Egy néma pillanatig tanulmányozta arcom, majd alig hallhatóan megszólalt.
- Ezért akar téged TaeHyung. Ő az Alfa – állapította meg.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel tüdőmből és bólintottam. Sosem éreztem még annyira nyugodtnak és fesztelennek magam, mint akkor, annak az egy mondatnak hallatán. Nem kellett többé hazudoznom neki és titkolóznom előtte. Ajkaim megremegtek, szemeimből boldog könnyek törtek utat, lecsordulva orcámon. Jimin elém térdelt, mérhetetlenül fájdalmas tekintettel. Puha, meleg tenyere pofimra simult, melybe belehajtottam fejem. Dús szája mosolyra görbült. Nyilvánvalóan ugyanarra gondoltunk. Lezajlott ez a jelenet már közöttünk, csupán más formában.
- Miért nem mondtad el Kala? – faggatott – Nem bízol bennem?
- Titoktartási fogadalom – árultam el.
Apa épp a legrosszabb pillanatot választotta a felbukkanásra. Természetesen örültem jelenlétének, de igazán szükségem lett volna még pár nyugodt percre Jiminnel.
- Halihó fiatalság! – köszönt vidáman – Kala, szokásodhoz híven leamortizáltad magad. Pórázt kéne rakni rád. Ön és közveszélyes vagy kislányom. – ingatta fejét, aztán szemrevételezte sérülésemet – Hagy találjam ki! Jimin póló nélkül felmászott a fára, te meg puszta emberbaráti szeretetből utána másztál, de benézted és mikor megcsúsztál, a fa farkasbaráti szeretetből kireszelt az oldaladból egy darabot.
- Hé! – háborodtam fel – Nem így volt! Megtámadták és megmentettem. Tényleg veszélyben volt és pólót is viselt.
- Elkaptad a támadót? – vált komollyá.
- Persze és jól meg is vertem. Úgy nézek ki?!
- Ugye, nem kell cipelnem a hab testedet?
- Dehogynem – szegtem fel állam.
Apa finoman felnyalábolt a földről, aminek hatására kellőképp megfeszültem a fájdalomtól. Vérfarkasság ide, vagy oda, elég szerencsétlen helyre sikerült bekapnom azt a tetves sérülést. Kobakomat szülőm izmos vállára hajtva hunytam le pilláim, lassan megadva magam a hívogató sötétségnek. Egyre gyengébb voltam és így, vadászat nélkül ez az egyébként nem túl nagy seb is kiszipolyozta az energiatartalékaimat. Más esetben rendszeresen eljártam vadászni, ám nem akaródzott egyedül hagynom Jimint. Ahhoz nem bíztam annyira TaeHyungban, hogy messzire menjek, ezért éheztetem magam.
- Jimin, szeretnél pár cikis sztorit hallani Kalaról? – érdeklődte apa a sráctól és hiába szerettem volna tiltakozni, nem ment.