My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

12. - Hamis jövőképek

Kala:

Csalódottá tett, hogy nem láthattam Jimint. A hétvégéket egyébként is nehezen viseltem hiánya miatt. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy a szombati futás alkalmával ismét összetalálkozunk. TaeHyung érdekesen kedvesen viszonyult hozzám, ami miatt kezdtem úgy érezni, hasznomra is fordíthatom az Alfa kötelékét. Miután kivégeztem az általa készített reggelit, félreraktam a tálcát és jóllakottan dőltem hátra a puha párnákra. TaeHyung tekintete végig siklott lábaimon, fel hasamon, rá melleimre, majd megállapodott arcomon. Nyelvével megnedvesítette ajkait, ami okot adott arra, hogy magamra húzzam a takarót. Nem szándékoztam intim közelségbe kerülni vele. Bőven elég volt az a csók, a tábortüzes bulin. Ő azonban ezt másképp gondolta. Megfeszültem, ahogyan fölém mászott, testével az enyémnek simulva. Hálát adtam, amiért közöttünk volt a takaró és nem közvetlenül érintkeztem vele.
- Miért ódzkodsz tőlem ennyire elszántan? - búgta mély hangján.
- Pár napja még azt terveztem, hogyan tépem le a fejed. Ez elég... hirtelen váltás - magyaráztam meg.
- Időt szeretnél? - emelte meg szemöldökét szórakozott mosollyal.
- Biztosítékot.
- Biztosítékot? - visszhangozta zavartan - Kala bejelentettem, hogy egy pár vagyunk. Mi lehetne ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy ez nem puszta hecc? - cirógatta meg orcámat ujjbegyeivel.
- Még visszavonhatod - vetettem fel a lehetőséget.
- Nem fogom - nyomott puha puszit homlokomra - Az enyém vagy Kala - közölte lemászva rólam - Öltözz, mutatok valamit.
Hangsúlya miatt sokkal inkább hatott kérésnek, mintsem parancsnak, így felkászálódtam a matracról és az előző este otthonról hozott ruháimért nyúltam. Belebújtam farmerembe, kockás ingembe és lófarokba kötöttem a hajam.
- Nem viselsz melltartót? - érdeklődte huncut mosollyal, mint aki élvezi az újonnan szerzett információt.
- Nem szeretem - vontam vállat - Hová megyünk? - tudakoltam.
- A házunkba - felelte kihalászva egy fekete zoknit a fiókból.
- Azt hittem, már itt vagyunk - zavarodtam össze.
TaeHyung hozzám lépdelt, nagy tenyerét derekamra illesztette, így nézve le rám önfeledt mosollyal ajkain. Noha nem kötődtem hozzá, el kellett ismernem: Kim TaeHyung kivételesen attraktív külsővel rendelkezett. Bár, Jimin nyomába sem érhetett.
- A közös házunkba, Kala. Ez az én biztosítékom számodra - beszélt halkan.
- Egy ház semmire sem biztosíték TaeHyung - vetettem ellen.
- Akkor... - nyalta meg ismét ajkát - mi lenne, ha megcsókolnál?

*&*&*&*

Idiótaként mosolyogtam, ahogyan lábaim dobbanásai visszhangot vertek a betonúton. Gyomrom izgatott csomóba szorult a ténytől, percek múlva láthatom Jimint. Megtorpantam egy röpke pillanatra, ugyanott, ahol a múlthéten is találkoztunk, de sehol sem láttam őt, ami aggasztott. Annyira hiányzott már, beleőrültem. Vészjóslón felmordultam, mikor valaki elkapta a karom és a fák takarásába húzott. Arcát nem láthattam a fején lévő kapucni miatt, de illata ismerősen körül ölelt és ez azonnal megnyugtatott. Kuncogtam, miként egy fa törzsének tolt és elém állva fölém magasodott. Dús ajkait enyéimre illesztette, mire gerincem mentén forró borzongás kúszott fel. Imádtam Jimin puha száját, mellyel úgy becézgetett, akár egy törékeny pillangót, ami vicces, tekintve, hogy kettőnk közül ő volt a halandóbb és gyengébb. Röpke, üdvözlő csók volt, mégis többet akartam.
- Mi volt az utolsó? - kérdezte, megnevettetve.
Előző este képtelen voltam leszakadni a telefonról és üzeneteket küldve egymásnak, emoji háborúba kezdtünk.
- Egy láthatatlan ninja dobókockázzon a belsőszerveiddel - feleltem.
- Mi?! - rökönyödött meg, végül nevetett - Hogy jutnak ilyenek az eszedbe? - ingatta fejét.
- Fogalmam sincs - vontam vállat.
- Reggeliztél már? - mosolygott kitartóan.
- Nem - ráztam meg kobakomat.
Jimin kézenfogva kivezetett a fák közül, úgy sétálva csendben előre. Gyanítottam, ismét a kávézójukba megyünk, ahogyan a múltkor is. Szerettem vele lenni és nem csak azért, mert szerelmes voltam belé. Volt valami megnyugtató a puszta lényében, amitől biztonságban éreztem magam. Számára csupán Kala voltam, egy lány, akiért odavan és nem pedig egy farkas a falkából. A száraz falevelek ropogása miatt mosolyom levakarhatatlan lett. Szerettem ezt a hangot. Jiminre emlékeztetett és az erdőben tett sétáinkra. Túlságosan is hamar értünk úticélunkhoz, pedig szívesen maradtam volna még a szabadban. Most hezitálás nélkül vonultunk az irodába. Odabent kellemes fahéj és kávé illat fogadott. A kanapéra ültem, a srác kissé arrébb, majd közénk helyezte a tálcát. Hálásan pislogtam rá a fahéjas-cukros fánkokért, meleg teáért és kávéért. Számított a találkozásunkra, bízott bennem és ez boldoggá tett.
- A bandavezérrel mit csináltatok? - érdeklődött beleharapva egy fánkba.
- Hát... - vettem fel a kávéspoharat, mire rosszallón ingatta fejét.
- Előbb egyél. Tönkre teszi a gyomrod így a koffein - okoskodott.
Megfogadtam tanácsát és inkább egy süteményt választottam, úgy válaszolva a kérdésre.
- Megmutatta a házunkat, ahol együtt fogunk élni, miután leérettségiztem. Igyekszem megértő lenni vele és normálisan kezelni ezt az egészet, elvégre magamnak kevertem a szart, de egyre inkább kezdem úgy érezni, megfulladok - vallottam be.
- Tényleg semmi módja nincs annak, hogy visszakozz? - érdeklődte csalódottan.
- Azt hiszem, ha elmennék innen a lehető legmesszebb - motyogtam - Bár, azt hiszem, az sem lenne jó opció. Szégyent hoznék a családomra, valahogy ez mégsem az az élet, amiről álmodoztam kislányként.
- Hogyan képzelted el a jövődet? - billentette oldalra fejét.
- Hát... - görbültek felfelé ajkaim a régi álomképre - Egyszerűen. Szerettem volna egy kis faházat, közel az erdőhöz. Egészen parányit. Azt a fajtát, amibe élmény hazaérkezni egy átmelózott nap végén. Egy olcsó kocsit, amivel hetente baj van és szerelőhöz kell vinni. - itt Jimin felnevetett - Pincérnőként dolgoztam volna, szabadidőmben festegetnék. Egy férjet. Nem a világegyetem legtökéletesebb pasiját, mégis imádtam volna... és gyerekeket. Minimum hármat, akik leszívják az energiámat, ám tünemények - fejeztem be.
- Lakókocsi? - mosolygott réveteg tekintettel, mintha gondolatban lejátszaná az egészet.
- Vagy azt - vágtam rá energikusan - Egy pici kis lakókocsit, amivel bejárhatnám az egész világot. Szabad lehetnék.
- És amelyik hely a legjobban megtetszik, leragadni ott - beszélt álmodozva - Téli estéken az ablakból nézni a hóesést, beburkolózva a benti melegbe, hallgatva a kandallóban ropogó tüzet.
- Montana - folytattam, kicsalva egy bólintást - A hegyek között sétálgatni, elmerülni a táj szépségében - sóhajtottam - Ez mind az, amiben sosem lehet részem. Ez mind maga a szabadság - haraptam bele sokkal kedvetlenebbül a fánkomba, mely már nem is tűnt olyan finomnak.
- Menjünk el! - mondta lelkesen Jimin - Érettségiig még van pár hónapunk. Addig...
- Jimin - ejtettem ki nevét lemondóan - Édes vagy és te vagy minden, sőt, több is, mint amire csak vágyhatok, de ez nem működne. Különbözünk. Túlságosan is.
- Akkor, miért vagy itt? Miért csókoltál meg? Miért teszel úgy, mintha érdekelnélek, közben pedig folyamatosan azt hajtogatod, nem szabad együtt lennünk? - csattant fel.
- Köszönöm a reggelit - álltam fel, menekülőre fogva.
Jimin fürgébben mozdult, megelőzve engem, becsapva az ajtót. Tenyere hangosan csattant a falapon, elállva utamat. Nem a félelem miatt fulladtam és nem is a bezártság miatt. Attól rettegtem, képtelen leszek tartani a pofámat és bevallok neki mindent, még nagyobb káoszt teremtve.
- Ne hátrálj meg állandóan Kala! Sosem felelsz egyenesen a kérdéseimre. Csak válaszokat szeretnék. Indokot, miért ne adjam fel és reménykedjek idióta módon, hogy egyszer minden tiszta lesz körülötted és együtt lehetünk - nézett könyörgőn szemeimbe.