My other SIDE [Park Jimin | Kim TaeHyung]

18. - 50-50 %

TaeHyung:

Idegesen szívtam bele a nikotinos szálba, aztán fújtam ki a füstöt, mely a csillagos éjszakában jobban látszódott. Fogalmam sincs, hányadik cigimet tolhattam el agyalás közben, de szükségem volt rá. Kala állapota nem javult, sőt, rosszabbra fordult, ami kegyetlen mód aggasztott. A normális mennyiségű oltóanyag négyszeresét kapta, mégsem volt hatása. Éjjeli kettőre járhatott és a lány odalent hosszú órák óta tombolt. A doki tőlem is vett vért a biztonság kedvéért és megállapította, a szervezetem automatikusan ellenanyagot termel a betegséggel szemben. Kalanal is így kellett volna működnie, mégsem ez történt. Felvetődött bennem a lehetőség, talán épp azért, mert másik falkából származunk eredetileg. Nem szabadott volna erre gondolnom, mégsem lebegett előttem más, minthogy elveszítem őt és ez darabjaimra szedett. Frusztrált sóhajt eresztve pöccintettem el a csikket és indultam vissza az alagsori rendelőbe. Minél több lépcsőfokot hagytam magam mögött, annál inkább erősödött sikoltásainak hangja, amitől a hideg futkosott hátamon. A szíjakat már réges rég elszakította és immáron a szobából akart kitörni. Dobálózott, üvöltözött, fenyegetőzött, elküldött a picsába. Pontosan úgy viselkedett, mint egy veszett farkas és ez jobban fájt, mint sértő szavai. A doki kitartóan kereste a választ, a gépe előtt görnyedve konzultált egy régi barátjával, aki szintén ebben a témában volt jártas. Hálásan megpaskoltam vállát, aztán az üvegfalhoz léptem. Kala fogait mutatva vicsorgott rám fenyegetően. Szerencsére az ember srác otthon töltötte az éjszakát, megkímélve az irritáló, okoskodó szövegétől.
- Kérsz egy cigit? – lengettem meg a Marlborós dobozt a lány előtt – Segít lehiggadni.
- Megfoglak ölni! – fenyegetőzött a plexinek vetődve, ökleivel ütlegelve azt – Feltépem a kibaszott torkodat!
- Talán, mindannyiunknak jobb lenne, Kala – sóhajtottam.
- Tae engedj ki! – váltott taktikát, könyörgőre fogva – Nem zárhatsz be örökké. Engedj szabadon – támasztotta homlokát az üvegnek.
- Nem lehet bébi. Sajnálom – ingattam fejem.
Kala visszavonulót fújt, behúzódva a legtávolabbi sarokba, kicsire összekuporodva. Majd’ megszakadt érte a szívem és bármit megadtam volna, hogy átölelhessem, csillapítva fájdalmait és kilátástalanságát. Vállammal a falat támasztva figyeltem minden egyes rezdülését. Reszketett, miközben körmeivel a vakolatot kaparta, megtalálva az egyetlen rendes oldalt a szobában. Tudtam, hogy éhes, mivel napok óta nem evett. Hiába próbálkoztam mindenféle étellel, elutasította.
- Éhen halhat? – tudakoltam a dokitól.
Kalara lesett, végül rám, aztán együttérző tekintettel bólintott, mire rosszallón csóváltam fejem.
- Királylány! – szólítottam meg ismét Kalat, de tüntetőlegesen hátát mutatta – Nem vagy éhes? Hozzak neked valamit? Sajtburger? Pirítós? Csoki? Süti?... Inni? Nem vagy szomjas? Legalább, folyadékot igyál. Kóla? Szeretnél kólát? – igyekeztem neki kedvező opciókat felsorolni.
Nem válaszolt, ami tetézte idegességemet. Elkeseredetten hagytam ott, leülve a kanapéra, ami napok óta fekhelyemül is szolgált. Fejemet a támlának döntve tanulmányoztam a plafont, hosszú percekig, mígnem megtörtem a zavaró csendet.
- Doki!
- Igen TaeHyung? – fordult felém megmasszírozva orrnyergét.
- Azt mondta, Kala sokkal előbb produkálta a tüneteket, mint egy átlagos ember.
- Pontosan – biccentett.
- Ha a szervezete gyorsabban dolgozza fel a vírust, gyorsabban zajlik le a folyamat, már rég gyógyulnia kellene, nem? – kérdeztem reménykedve.
- TaeHyung – eresztett sóhajt a férfi – Sajnálom, de a jelen pillanatban kilencvenkilenc százalék az esélye annak, hogy Kala nem gyógyul meg – pislogott szomorúan.
- Mi? – nyeltem nagyot, próbálva eltűntetni a torkomban keletkezett gombócot – Nem! Nem! NEM!!! – kiáltottam – Nem halhat meg! Meg kell mentenie!
Arcomat tenyerembe temetve rejtettem el keserves zokogásomat. A mellkasom kellemetlenül hideg volt odabent és feszített, mintha szét akarna robbanni a bennem dúló kegyetlen érzelmektől.
- Nézd Tae, elhiszem, hogy fontos neked a falka fennmaradása és ehhez Kala a kulcs, de... – beszélt az orvos.
- A falka? – visszhangoztam hitetlenkedve és felpattantam a kanapéról, az üveg mögött kuporgó reszkető testet nézve – Szarok én magasról a kibaszott falkára és a fennmaradásra. Leszophat az összes bő nyállal. De az a lány... – mutattam Kalara – az a lány mindenem, amim van és ami a világon a legfontosabb számomra. Fizetek, amennyit akar. Megadok bármit, amire vágyik, csak mentse őt meg – csuklott el a hangom.
- TaeHyung... – rázta fejét – Részvétem. Őszintén sajnálom.
- A kurva életbe!! – üvöltöttem belerúgva a kanapéba, amitől az a falnak csapódott – Kell lennie valaminek. Muszáj – sírtam.
Agyam kásás volt, bárminemű lehetőség után kutatva. Bár, nem voltam orvos, nem jártam neves egyetemekre, a saját fajtám tulajdonságaival tisztában voltam. Nem akartam megbékélni azzal, hogy Kala meghal. Egyszerűen szükségem volt rá. Akartam őt, úgy ahogy volt. A rossz szokásaival, nagy szájával és az idióta ember srác iránt táplált szerelmével együtt.
- Én immunis vagyok – ziháltam a sírástól akadozva.
- Igen.
- Benne van a véremben – folytattam.
- Igen.
- Ha táplálkozik... belőlem... beválhat?
- Ez komplikált – ingatta fejét.
- Van rá esély?! – harsogtam.
- Lehetséges. Ötven százalék az esélye annak, hogy hatásos lehet a módszer, de először...
- Ötven is fasza! – keltem fel elszántan és az üvegajtóhoz siettem.
Hammings megragadva karomat igyekezett kint tartani, de túlságosan is határozott voltam. Na, meg erősebb is. Kinyitottam az ajtót és beléptem, aztán halk kattanás jelezte azt, az ajtó ismét zárva van. Letelepedtem a falhoz, annak dőlve hátammal. Kala bizalmatlan pillantásokkal illetett, megfeszülve.
- TaeHyung gyere ki! – parancsolt rám a doki – Rád fog támadni! Kala nem képes uralkodni magán, akár meg is ölhet – vészmadárkodott.
- Ha ő túléli, megérte – vontam vállat, majd nem törődve vele, a lányhoz fordultam – Rágyújtasz Királylány? – húztam mosolyra ajkaimat.
- Mégis, mi a terved Tae? – tárta szét kezeit a férfi.
- Várok. Megvárom, amíg eléggé éhes lesz – feleltem könnyedén.
- Te megőrültél! – rökönyödött meg kobakját csóválva.
- Lehet – bólintottam helyeselve.
- Menj ki! – szólalt meg Kala rekedt hangon – Menj innen Tae!
- Dehogy megyek bébi – vigyorogtam – Nem tarthatsz privát bulit és diszkriminálhatsz engem. Gyere! Búj ide – tártam ki karomat, noszogatva.
- Hülye vagy?! – rivallt rám – Barom! – fújtatta.
- Na, gyere már! – mosolyogtam bíztatóan – Összebújva halunk meg, mint a Titanicban az a nyugger pár. Romantikus lesz, meg minden. Szavalok közben Shakespearet, hogy komfortosabb legyen.
- Hülye – kuncogott – Meg is ölhetlek. A doki jól mondta – figyelmeztetett.
- Nem fostam be – rántottam meg vállamat.