Tolvajok hajnala

17.| Alasse Kalmen

- Maga bolond - közlöm nyugodt hangon, de a tenyerem valamiért, mégis őrült módon kezd izzadni. - Egyébként is, honnan tudja a nevem?

- Hát gyermekem, kettőnk közül te vagy az egyetlen, aki nem tudja a neved - folytatja a kacagást. - Tényleg, azt hitted, hogy a legutóbb nem vettem észre, hogy hallgatóztál? De meg kell mondjam, elég jól csináltad, Arvidnak fel sem tűnt. Ebben is anyádra ütöttél, Alasse.

- Na jó, ebből elég legyen! - csattanok fel. - Magának egyszerűen elment az esze, én ezt nem hallgatom tovább!

- Várj! - kiált utánam, én pedig akaratom ellenére megfordulok, olyan mintha valami égi erő kényszerítene. - Egy valamit kérlek jegyezz meg! Én nem vagyok az ellenséged.

Megrázom magam, és komoran elindulok. Antos nem próbál megállítani, inkább csak újra a szemébe húzza a fekete, karimás sapkáját, és zsebre tett kézzel ő is az útjára ered.

Nagyot sóhajtok. Napról-napra csak egyre összezavarodottabb leszek. Alasse? Az meg mégis ki a fene? És Antos Kalmen honnét tudja a nevem? Talán ő is nyomoztatott utánam?

Zsong a fejem a sok megválaszolatlan kérdéstől. Ráadásul még ott van a régi kép is, ami a könyvből esett ki. Mivel még a legelső fényképező masinával készítették, a minősége még a mostaniaknál is rosszabb, de az öt személy tisztán kivehető rajta. A hátulján látható felirat még jobban megkönnyíti a dolgot.

Kian Vorden, Aira Koren, Antos Kalmen, Arvid Vorden, Mariona Luvaris
Drága öcsémnek!
Hogy mindig emlékezz, arra a délutánra.

Azt tudom, hogy Kian Vorden és Arvid Vorden testvérek, Aira Koren pedig Kian Vorden kedvese volt, akit fiatal korában elvitt a láz. Sőt, Arvid és Antos beszélgetéséből azt is tudom, hogy Mariona Luvaris Antos felesége. De vajon mi köti össze mindannyiukat? És én hogy illek a képbe?

Idegesen rágom a számat, és csak megyek előre anélkül, hogy figyelnék arra, hogy merre visz a lábam. Azt hiszem ezért kerülök állandóan bajba, meg talán a meggondolatlanságom is közrejátszik. Lehet, hogy ezekről le kéne szoknom.

- Kali! - érzek meg két erős kezet a vállamon, és felnézek. - Végre megtaláltalak! Már megijedtem, hogy a föld nyelt el!

Kábultan vezetem a tekintetem a lihegő és kipirult Xavér arcára. Úgy tűnik futott, haja izzadtan tapad a homlokára. Ez a nagy zöld szemeivel együtt egy kicsit kisfiús hatást kölcsönöz neki.

- Hé, jól vagy? - méreget gyanakvóan. - Általában azt sem hagyod, hogy szóhoz jussak, mindig ömlik belőled a szó.

- Menjünk vissza a villába, majd ott elmesélem - felelem, és a tömeggel szemben,l visszafele veszem az irányt.

- De hát mi lesz Adalával? - vonja fel a szemöldökét. - Kaelt meg itt akarod hagyni?

- Adalát majd meglátogatom máskor, Kael biztos hazatalál - válaszolom, és húzni kezdem magammal. - Ez most fontos.

Xavér elhallgat, engedelmesen követ. Tudja, hogy ha szerintem valami fontos és sürgős, akkor tényleg súlyos lehet a dolog. Komolytalan személyiségemmel ritkán gondolok bármit is fontosnak.

Már egyik árus sem hat olyan izgalmasan, mint korábban. A színek unalmas, szürke masszává olvadnak össze, az illatokat, mintha nem is érezném. Gyorsan, oldalra sem nézve trappolok célom felé. Szerencsére, nem mentünk olyan messze a gazdag negyedtől, így egy röpke órán belül meg is érkezünk.

Sietve rontok be az ajtón, és dobom be, valószínűleg a társalgóba a köpenyem. Majd valaki felszedi. Ezt a vörös hajú barátom egy helytelenítő szisszenéssel díjazza, de nem áll meg, hogy a helyére tegye.

Csak akkor szólalok végre meg, mikor már a szobám biztonságában tudom magam. Természetesen Xavért is magammal vonszolom.

- Mi történt? - helyezkedik el Xavér mellettem az ágyon.

- Hát, azt hiszem ez hosszú lesz - nyögök fel, és a vállára hajtom a fejem. Őt újra kezdi elönteni az enyhe pír. - Szörnyen hosszú.

- Van időnk - mosolyog bíztatón.

A mesekönyvtől kezdve, a képen át, a mai furcsa jelenetig beszámolok neki mindenről. Na jó, a támadást kihagyom, nem akarom, hogy aggodalmaskodnia kelljen. A fiú hümmög néhányat, elmélkedőn ráncolja a homlokát. Egyenletesen lélegzik, mellkasa lassú emelkedése és süllyedése rám is nyugtató hatással van.

- Tehát, - fog bele - azt állította, hogy ő az apád?

- Igen - bólintok.

- Erre te fogtad magad, és elrohantál? - kérdezi.

- Igen - biccentek ismét.

Xavér dünnyög valamit magában, majd hirtelen feláll, minek következményeképp én eldőlök. Oldalra fordulok, mélyen beszívom a fehér paplan kellemes illatát. Xavér fel-alá járkál.

- Nem mondott még mást is? Bármit, ami segíthetne nekünk? - érdeklődik. - És tudta valahogy bizonyítani az állítását?

- Nem, nem mondott semmi mást, és bizonyítékot sem mutatott. De ha ez segíthet, Alassenak hívott. - Nagyon töröm a fejem, igyekszem még több dologra visszaemlékezni. - Igazából csak keveset beszéltünk.

- Alasse? Úgy mint Alasse Kalmen? - A fiú felvillanyozódik, úgy látszik nyomra bukkant.

- Lehetséges. De mit számít ez? - húzom össze a szemem.

- Nem hallottál még Alasse Kalmenről? - hitetlenkedik. - Pedig mekkora felfordulás volt, mikor eltűnt! Emlékszem, azért a hatéves kislányért annyi pénzt ajánlottak, hogy aki megtalálta, annak életében többé egy napot sem kellett dolgoznia. Még én is a keresésére indultam, habár csak nyolcéves voltam.

- Ne anekdotázz, inkább mondd el, hogy ki ő! - türelmetlenkedem, nem éppen vagyok jó kedvemben.

- Antos Kalmen és Mariona Luvaris első szülött gyermeke. Az a lány az egész Kalmen vagyon örököse, mivel egy testvére sincs - magyarázza. - Tíz évvel ezelőtt történt egy baleset a Kalmen villában. Kigyulladt az épület, csak kevesen jutottak ki belőle élve. A házaspárnak néhány apróbb sérülésnél nagyobb baja nem lett, viszont Alasse eltűnt a tragédia közben. Antos és Mariona összetörtek, minden pénzüket odaadták volna a lányukért cserébe. Ám Alasse azóta sem került elő, pedig végső elkeseredésükben még az újjáépített villájukat is felajánlották érte.

Nehéz szívvel emésztgetem a hallottakat, kezdem megsajnálni Antost. Lehet, hogy a fájdalomtól vannak tévképzetei, a gyász borzalmas dolgokat tesz az emberekkel. Végtére is, a gyermeke valószínűleg halott, így hát mi más is lehetne ez, mint gyász? Mivel én nagyon hasonlítok rá, biztos azt akarja hinni, hogy én vagyok az elveszett lánya.

- Ez érdekes. - Mindössze ennyi telik tőlem válaszra.