Tolvajok hajnala

14.| Antos Kalmen

Az ablakon beáradó napfénytől hunyorogva nyitom ki a szemem. Bágyadtan végigvezetem tekintetem a szobámat tarkító, kissé elnyűtt bútorokon és próbálok rájönni arra, hogy mitől más ez a reggel. Mert, hogy egyértelműen különbözik a többitől, csak azt nem tudom, hogy miért.
Így hát csak minden idegszálammal koncentrálok és pár másodperc múlva fejbe csap a felismerés. Hogy is tudtam elsiklani mellette, hisz olyan egyértelmű!

A folyósóról beszűrődő halk melódiáról lehet szó. A dallam lágy, mint a vaj és édeskés, mint a méz. Talán én csak egy műveletlen tolvaj vagyok, de még én is felismerem a zongoraszót. Azonban arról fogalmam sincs, hogy kitől származhat. Kétlem, hogy a nagy, karót nyelt Arvid Vorden titokban egy virtuóz lenne, Xavér pedig biztosan nem részesült ilyen oktatásban Karnik nyomornegyedében.

Magamra rántok egy érdes anyagú, bő nadrágot meg egy ehhez hasonló blúzt, és már kíváncsian indulok is a zeneszó irányába.

Ahogy körbejárok a Vorden villa kacskaringós, végtelen folyosóin, minden az utamba akadó szobába bekukucskálok. Így hát nem is tart olyan sokáig a hang forrásának meglelése. Természetesen a zeneszobából érkezik.

Xavér az ajtófélfának támaszkodik, a kezeit a zsebében pihenteti, fejét enyhén hátrabillenti, csukott szemmel élvezi a kellemes muzsikát. Sötétvörös tincsei puhán hullnak homlokára, hosszú, fekete pillái éles kontrasztot alkotnak fehér bőrével. Tekintetem kissé lejjebb csúszik, és megakad cseresznyepiros ajkain.

Megrázom magam, és kicsit elpirulok. Hát ez meg mi volt? Miért nézegetem annyira a srácot? És főleg, miért a száját?

- Jó reggelt! - köszönt Xavér. - Jól játszik, ugye?

- Mi? - rezzenek össze a hirtelen jött kérdésre. - Ki?

- Hát Kael - feleli, mire én bedugom a fejem a helyiségbe.

Hatalmas meglepődés ér. A hangszernél nem más ül, mint Mokka. Barna haja csak úgy száll körülötte, annyira beleéli magát a játékba, ujjai száguldanak a billentyűkön, ráadásul még kotta sincs előtte, kívülről tudja. Rendben, hogy múlt héten lelkiztünk, meg minden, de ez. Ezt nem gondoltam volna.

- Kael zongorázik? - pillantok döbbenten Xavérra.

- Igen - válaszol. - Nem tudtad?

- Nem is sejtettem - csóválom meg a kobakom. - Még sosem hallottam, pedig már két és fél hónapja itt vagyok.

- Általában a lenti zongorán szokott játszani, annak a hangja meg nem nagyon hallatszik fel ide - magyarázza.

- És mi történt a lenti zongorával? - érdeklődöm.

- Tönkrement - vonja meg a vállát, majd aggódóan végimér. - Egyébként jól vagy? Olyan piros az arcod, mintha lázas lennél.

Erre ha lehet, még jobban elönt a pír, és már nemcsak arcomon látható, hanem füleimen is.

- Én, köszönöm, nagyon jól vagyok. - A földet bámulom a lábam előtt. - És most azt hiszem visszamegyek a szobámba.

- Várj! - kulcsolja gyengéden ujjait a csuklómra Xavér, visszatartás képpen. - Legalább hadd fogjam meg a homlokod!

- Nem kell, már mondtam, hogy jól vagyok - morgom.

- Kali, kérlek - kérlel.

- Legyen - adom be egy sóhajtás kíséretében a derekam.

Amint kiejtem ezt az egy szócskát, Xavér máris a homlokomhoz érinti kézfejét, én pedig érzem, hogy a pirulással együtt a bőröm is felforrósodott, szóval annak ellenére, hogy kutyabajom sincs, a vörös biztosan betegnek fog ítélni.

- Tényleg olyan, mintha lázas lennél - ráncolja szemöldökét, és beigazolódik jóslatom. - Nem magas láz, de láz. Gyere, menjünk le a konyhába borogatásért!

Ezzel lehúz magával a lépcsőn, és a konyha felé vesszük az irányt. Amint odaérünk, ő egyből egy magas, fából készült szekrényhez lép, és kitárja a faragott motívumokkal díszített ajtaját.
Egy ideig csak nézelődik, és arrébtolja a bútor polcain heverő dolgokat, majd mikor végre megtalálja, amit keresett boldogan csettint egyet a nyelvével. Kihúzza a kis fehér asztalkendőt, és már oda is ugrik az asztalhoz, hogy a rajta lévő, egyszerű agyag kancsóból löttyincsen rá pár cseppnyi vizet. Olyan könnyedén és rutinosan csinálja, hogy biztos vagyok benne, hogy nem ez az első alkalom, hogy beteg ápol.

- Gyere, mehetünk vissza - int felém. - Viszek fel neked még egy takarót, és később ebédet is.

- Antos? - hangzik el egy döbbent kiáltás az előszoba felől, mire én és Xavér kérdő összenézünk.

- Antost mondott, ugye? - kérdezem suttogva. - Tőle kéne ellopnunk a brosst.

- Igen, igazad van - bólint.

- Hallgatóznunk kell - jövök izgalomba, bebújok az egyik nagyobb polc mögé, és odarántom Xavért is mellém.

- Kali, ezt nem kéne - néz komolyan szemembe, zöld tekintete komolyan csillog. - Amúgy is lázas vagy, ágyban a helyed.

- Badarság - legyintek. - Most pedig maradj csendbe!

Óvatosan kilesek relytekhelyünkről, és feszülten figyelek. Eleinte csak Arvidot látom, de amint az picit hátrébb áll, rálátásom nyílik a vele szemben állóra is. Az idegen sötétszínű, és vélhetően drága ruhákat visel. Hegyesorrú cipője fénylik a fekete lakktól, térdig érő szövet kabátja valószínűleg új, az alatta lévő zakója zsebéből hímzett dísz zsebkendő kandikál ki. Ez az alak még a főnökömnél is puccosabbnak tűnik.
Azonban mikor tekintetem arcára téved, a szívem kihagy egy ütemet. Teljesen olyan, mintha a saját idősebb, férfi kiadásomra bámulnék.

Antos Kalmen ugyanolyan kissé kerekded, gyermekies arcformával rendelkezik, mint én, tágra nyílt, mocsárzöld tekintete és a szél miatt felborzolódott fekete haja szintén kísértetiesen hasonlít az enyémhez. A pisze orráról pedig már inkább ne is beszéljünk!

- Mit keresel itt? - szólal meg hűvösen Arvid.

- Ejnye, Arvid - húzza Antos negédes mosolyra száját. - Hát így illik köszönteni egy régi cimborád?

- Te már azóta nem vagy a cimborám, mióta a fivérem ellen fordultál - mordul fel főnököm.

- Ne hánytorgassuk fel a múltat! Abból egyikünk sem jönne ki jól - sziszegi a hasonmásom.

- Térj a lényegre! Miért jöttél? - teszi keresztbe a kezeit mellkasán Arvid.

- Meg szeretnélek hívni téged az egy hónap múlva esedékes bálba, a Kalmen villában. Az összes nemessel megbeszéltem már, leköteleznél vele, ha te is tiszteletedet tudnád tenni.

- Majd meggondolom - feleli kimérten Arvid. - Most pedig menj! Biztos vár már otthon a feleséged.

- Bizonyosan igazad van, Mariona már hiányol - biccent. - Remélem találkozunk a bálon. Ég veled!

Ezzel a férfi ki is lép az ajtón, a hideg őszi délelőttbe. Én bezzeg, mint holmi balga féleszű, még percekig meredek arra a pontra, ahol nemrég tartózkodott. Egészen addig, amíg Xavér fel nem ráncigál a szobámba, és terít be három pokróccal.

Azonban én meg sem nyikkanok, elmémben másféle felvetés kavarog.
Muszáj elmennem abba a bálba. Antos Kalmen tudhat valamit arról, hogy honnan származom.