Tolvajok hajnala

1.| A csavargó élet nehézségei

- Sajnálom, hat suannál már végképp nem adhatok érte többet! - emeli magasba a kezeit Ármin.

- És mégis miért nem? - nézek dühösen az eladóra, majd a keserves munkával összeszedett gyógynövényekre - Egész nap a tűző napon gyűjtögettem!

- Én ezt teljes mértékben megértem, de nehéz időket élek. A bolt a csőd szélén áll - szabadkozik.

- Hát képzelje, én egész életemben nehéz időket éltem! - vágok neki vissza.

- Kell a pénz, vagy sem? - kérdezi már ő is ingerülten - Nem fogok egy ilyen csavargó pisissel vitázni, mint te. Szóval most dönts!

- Kell - morgom fújtatva.

A növényeket dühösen levágom a pultra, a csekély fizetségemet szinte kitépem a férfi kezéből.

- Fösvény pojáca - suttogom magam elé indulatosan, majd döngő léptékkel kitrappolok a gyógyfüves üzletből.
A város színes forgatagában sétálgatva igyekszem lenyugodni. Karnik egy nagyon különös település. Véleményem szerint leginkább egy hatalmas vándor cirkuszhoz lehetne a hasonlítani. A folytonos nyüzsgés, a sokféle szín és illat, a rengeteg különböző ember. Karnik otthont nyújt mindenkinek, szegényeknek és gazdagoknak, a törvény embereinek és szökevényeknek egyaránt. Itt senkit sem érdekel a múltad, a jelened vagy akár a jövőd. Itt csak egy vagy sok közül. Akármilyen furcsa a ruhád, akármilyen hatalmas sebhely van az arcodon, itt nem fogsz kitűnni. Tökéletes hely az eltűnéshez, az újrakezdéshez.

Éppen magamban átkozom azt a zsugori palit, mikor is gyomrom hangosan megkordul. Óvatosan lebukok, majd lassan odaoldalgok egy ételárus pultjához. A pocsék fizettségtől eltekintve, szerencsés napom van, ma óriási a tömeg a piacon úgyhogy nem vagyok feltűnő. Az árus valami cseppet hiányos, jósnőre hajazó öltözetű nőcskét bámul, így könnyedén elemelem mellőle a frissen sült langallót, fel sem tűnik neki.

Gyorsan eliszkolok bűnöm helyszínéről, majd mikor már biztos vagyok benne, hogy megúsztam, majszolni kezdem a zsákmányt. Isteni, főleg úgy, hogy teljesen ingyen szereztem. Tudom, most nagyon erkölcstelennek látszhatok, de kevéske pénzemet más célra fektetem be.

Valljuk be őszintén Karnik városának utcáin nem lenne kellemes eltölteni az éjszakát. Ahhoz túl sok a bűnöző, túl kemény és hideg a talaj, a késő esti zivatarokról, pedig ne is beszéljünk.
Így hát Karnik legolcsóbb és ezzel együtt leglepukkantabb fogadója, a Hétszárnyú sas felé veszem az irányt. Igaz bűnözőből itt is akad bőven, de legalább kapok egy szalmabálát ágy gyanánt, meg egy takarónak csúfolt rongyot, és az sem utolsó szempont, hogy még tető is kerül a kobakom fölé.

Nem kell sokat gyalogolnom, hamarosan meg is látom az ismerős épületet. Még be sem lépek, de már is hallom a részegek hangos csujjogatását, orromat megcsapja az olcsó alkohol bűze.

Nagyot sóhajtva, egy fintorral az arcomon nyitok be a Hétszárnyú sasba, ahol ismerős arcok vesznek körül. Például ott van az a pali akinek az arcával teleplakátolták a várost, mert el akarják kapni, vagy az a másik, akinek csak egy szeme van, ezért felejthetetlen látványt nyújt. Habár névről egyiküket sem ismerem, elég gyakran látom őket a közelben, és arcvonásaikat megjegyeztem.

Végül úgy döntök, hogy nem szándékozok még több időt tölteni a részeg csőcselék között, ezért inkább odamegyek Adalához, a fogadó tulajdonosnőjéhez, az egyetlen emberhez, akivel viszonylag jó viszonyt ápolok.

- Szia Aril! - köszön nekem egy fáradt mosollyal - Hány éjszakára kérsz szobát?

- Most csak egyre - felelem.

- A szokásosat? - kérdezi.

Bólintok.

- Akkor öt suan lesz - néz rám bocsánatkérőn.

Fájdalmas arckifejezéssel nyújtom oda neki kevéske pénzem nagy részét, majd elindulok a kivett szoba felé.

Ahogy odaérek egyből a kényelmetlen ágyra vetődök, aztán betakarózok.
Őszintén szólva kicsit szánalmasnak érzem magam. A város legolcsóbb szállásának a legolcsóbb szobájában fekszem család, barátok, étel és pénz nélkül. Már legalább három napja nem fürödtem, úgy bűzlök, mint egy döglött patkány teteme. Fekete, állig érő hajam rég nem látott fésűt, egy hatalmas csomóként ül a fejem tetején. És habár jelenleg tükör nem áll a rendelkezésemre, mégis elég biztos vagyok benne, hogy tágra nyílt mocsárzöld szemeimmel olyan benyomást keltek, mint holmi űzött vad.

Hosszasan forgolódok, de nem jön álom a szememre. Kénytelen vagyok belátni, hogy felesleges volt a mai éjszakára szobát kivennem. Végül arra jutok, hogy inkább elmegyek egyet sétálni a kinti, hűvös levegőre.

Rongyos bakancsomat, melyet időközben lerugdostam magamról, most újra felveszem, szakadt köpönyegem kapucniját mélyen az arcomba húzom. Útra készen állok.
Alig lépek ki az ajtón, rögtön megborzongok a hideg hatására. Körülnézek, majd elindulok a legjobban kivilágított, és esti órákban a legbiztonságosabb utca irányába. Hallom lépéseim szabályos koppanását, és a ruhám susogását. Megnyugtató a csend. Vagy legalábbis az lenne, ha nem követne valaki.

Érzem, hogy valaki figyel. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért érzem, egyszerűen csak így van.

Megszaporázom lépteimet, óvatosan, feltűnés nélkül hátrafordulok. Igazam volt. Az illető túl későn ugrik be egy mellék utcába, már megláttam. Hosszú, térdig érő kabátot, és elegáns, fekete kalapot visel.

Lélekszakadva rohanni kezdek. Nem ismerem ezt a fazont, és nem hinném, hogy jót akar nekem. Hisz öltözékén és testtartásán egyértelműen látszik, hogy jobb származású, nem a söpredékek csoportját erősíti. Ez tehát felveti azt a kérdést, hogy mi a lótúrót akarhat tőlem egy gazdag fickó? Ám ekkor valami váratlan dolog történik.

- Várjon meg Kali kisasszony! - az idegen tudja az igazi nevemet.