Tolvajok hajnala

13.| Titkot titokért

- Xavér elmondta, ugye? - néz rám kérdőn és dühösen Kael.

- Igen, de... - kelnék azonnal vörös hajú barátom védelmére, ám a másik közbevág.

- Nincs de! - csattan fel. - Nem volt joga elmondani! Ez az én titkom volt, és én vagyok az egyetlen, aki elmondhatta volna! - ezzel a lépcső felé indul.

- Kael! - kiáltok utána.

- Hagyj békén! - üvölti vissza, és feltrappol a lépcsőn.

Nagyot sóhajtva elvánszorgok a szobámba, majd lerúgom a lábbelimet és bevetem magamat az ágyamba. Igaz bűzlök az izzadságtól, de úgy döntök, hogy ma este mégsem mosdok meg. Ahhoz most túlontúl kimerült vagyok.

Átfordulok a jobboldalamra, majd lehunyom a szememet. Ám akárhogy is igyekszem, az álom mégis elkerül. Kael jár az eszemben. Nem tudom kiverni azt a fejemből, hogy igaza volt. Tényleg csak neki lett volna joga elmondani. Végtére is valószínűleg én is nagyon dühös lennék, ha valaki az engedélyem nélkül kifecsegné a múltamat. Így hát úgy döntök, hogy drasztikus lépéshez kell folyamodnom: bocsánatot kell kérnem Mokkától, és holnap Xavért is rá kell vennem arra, hogy tegye ő is ezt.

Ezekkel a gondolatokkal az elmémben, felpattanok, amilyen halkan csak tudom, kitárom az ajtót, majd Kael szobája felé veszem az irányt. Mikor odaérek léptek zaja üti meg a fülem, ami azt jelzi, hogy a srác még nem alszik. Ettől még jobban felbátorodva bekopogok.

- Ki az? - hallatszik a kérdés.

- Kali - válaszolok.

- Menj el!

- Kizárt - közlöm, és se szó, se beszéd benyitok.

- Azt mondtam menj el. Ez nem volt elég érthető? - kérdezi háttal állva nekem, ki bámulva az ablakon.

- Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem túlzottan szokott érdekelni az, hogy mit mondasz - vonom meg a vállam.

- Na igen, ez már feltűnt - horkan fel, és habár nem látom az arcát, de mégis biztos vagyok benne, hogy megforgatta a szemét.

- Figyelj, - kezdem, mire a másik végre valahára felém fordul - bocsánatot szeretnék kérni. Nem szabadott volna kérdezősködnöm, Xavérnak pedig nem szabadott volna elmondania. Biztos vagyok benne, hogy holnap ő is bocsánatot fog kérni.

Kael nem felel, csak szótlanul áll, és gesztenyebarna tekintetét az én mocsárzöldembe fúrja. Sötétbarna hajától az arca sápadtabbnak tűnik, a szeme alatti karikák kimerültségről árulkodnak.

- Ilyenkor bezzeg befogod! - csattanok fel. - Máskor olyan idegesítően sokat jár a szád, most meg itt játszod a jégkirályfit!

- Hidd el, én értékelem a bocsánat kérést - szólal meg kimérten. - De ez nem változtat semmin.

- Hogy érted, hogy nem változtat semmin? - értetlenkedek.

- Xavér ugyanúgy elmondta, te pedig ugyanúgy tudod - feleli.

- Ebben igazad van, de...

- Nincs de - csóválja meg a fejét. - Én tényleg elhiszem, hogy mindketten sajnáljátok, de attól még én egyenlőre pocsékul érzem magam.

Csendben meredünk egymásra. Hogy őszinte legyek sosem utáltam igazán Kaelt, sőt. Magamnak sem akarom bevallani, de azt hiszem kezdem élvezem a vitáinkat. A fiú szája általában kaján mosolyra görbült, az arca játékos komiszságot tükröz. Épp ezért lepődök meg annyira, hogy gyengeséget látok rajta.

- Na jó - sóhajtok. - Mi lenne ha egyezséget kötnénk? Én megismertem a te múltadat, cserébe te is megismerheted az enyémet. Benne vagy?

- Ez egy rettentően pocsék ötlet - közli tétovázás nélkül. - Miért érezném tőle jobban magam?

- Nem biztos, hogy jobban fogod érezni magad tőle - ismerem be. - De így talán egy kicsit kevésbé érzed majd úgy, hogy elárultak.

- Legyen - egyezik bele sóhajtva.

- Rendben - bólintok. - Mit akarsz tudni?

- Mindent. - Próbálja leplezni, de hangja egészen úgy cseng, mint egy izgatott kis gyereké, aki éppen azt várja, hogy megkapja a kedvenc édességét.

- Jól van, akkor kezdem az elejéről - biccentek. - Tudod, hat éves korom előttről semmire sem emlékszem. Se egy kósza emlékfoszlány, se egy ismerős arc, de még egy otthont idéző illatot sem tudok felidézni. Az első emlékem az, hogy fáradtan, éhesen és rémülten kuporgok a földön a Hétszárnyú Sas utcájában. Őszintén szólva fogalmam sincs mennyit bujkálhattam ott az utcára hajított szemét közt. Az is lehet, hogy csak egy-két napot, az is lehet, hogy egy egész hetet. De ez most nem is olyan lényeges. Szóval nyár volt ezért fázni nem fáztam, viszont a szemétből kiturkált ételmaradékok kezdtek elfogyni, én pedig tudtam, hogy muszáj lesz előjönnöm rejtekhelyemről. Így hát másnap elő is merészkedtem, bementem a legelső utamba akadó fogadóba. Hatalmas szerencsém volt, hogy a Hétszárnyú Sasba tévedtem be. Habár olyan fiatalon ez még az eszembe se jutott, de most már tisztán látom, hogy milyen nagy ostobaságot is követtem el akkor. Hisz kicsi, törékeny és fegyvertelen voltam. Könnyű préda. Ám a jószívű fogadósnő, Adala megmentett a banditáktól. Igaz, ő sem mondhatott magáénak túl sok suant, de mégis megosztotta velem az ebédjét, sőt még egy kevésbé szakadt köpenyt is kaptam tőle. Csakhogy tudtam, hogy nem várhatom el Adalától, hogy ezt minden nap megtegye értem. Ezért úgy döntöttem, hogy pénzhez kell jutnom. Kis méretemből adódóan, bárhová befértem, bárki lába alatt átbújtam, és könnyedén átmásztam a falakon is. Először kijártam Karnik szélére mindenféle növényt szedni, és azokat adtam el Árminnak, aki ezekből orvosságot készített. De ez az állás igencsak pocsékul fizetett, nem volt elég a szükségleteim kifizetésére. Bele kellett vágnom valami másba is. És én a tolvajlás mellett határoztam. Eleinte még bűntudatom volt, de hamar belejöttem. Az évek során egyre jobb lettem, úgy éreztem, hogy mindenre képes vagyok. Azt hittem, hogy már készen állok egy nagyobb hadműveletre is. Betörtem Karnik egyik legnagyobb védelemmel rendelkező épületébe, a Daver villába. Daver Koriden feleségének a drága gyémánt gyűrűjét akartam ellopni, majd eladni a fekete piacon. Szerintem mondanom sem érdemes, nem jártam sikerrel. Alig tudtam élve kijutni, az őrök üldöztek. Szó szerint versenyt futottam a halállal. De nem adtam fel, és talán számos sérülést begyűjtöttem, de végül én nyertem. Sikeresen elmenekültem, és ráadásul még a zsákmány is nálam volt. Ám a történetnek itt még nincs vége. Megrészegültem a győzelemtől, és nem figyeltem eléggé. Pár utcányira jutottam csak, mikor egy csapat rablóval akadtam össze. Mint már említettem, nem voltam elég figyelmes, szépen elpáholtak, és elvették tőlem az ékszert. Másnap reggel egy mocskos sikátorban ébredtem, úgy hogy mindenem fájt és csak nagy nehézségek árán bírtam lábra állni. Visszatántorogtam valahogy Adalához, aki ellátta a sebeimet, és azt javasolta, hogy használjak álnevet és takarjam el annyira az arcom amennyire csak lehetséges, nehogy a zsandárok rám találjanak. Én pedig pontosan így tettem. Mindenkinek Aril ként mutatkoztam be, az igazi nevemet már csak Adala ismerte, és állandóan csuklyát hordtam. Így tengettem a napjaimat már kicsit több, mint egy éve - fejezem be hosszúra sikeredett monológomat.

Kael meglepetten, szinte már lesokkolódva bámul rám. Szemei tányér nagyságúra kerekednek, a szája elnyílik, "o" alakot formáz.

- De várjunk csak... - töpreng el. - Ha az Aril az álneved, akkor mi a vezetékneved?

- Olyanom nincs - legyintek. - Eredetileg keresztnevem sem volt, a Kalit magamnak választottam.

- Köszönöm, hogy elmondtad - mosolyodik el, de most egyátalán nem gunyorosan.

- Nem kell ezt meg köszönni - vonom meg a vállam. - Egyébként te vagy az első, aki hallotta a teljes történetet.

- És biztos, hogy azt akartad, hogy én legyek az első, akinek elmeséled? - kérdezi.

- Őszintén? - teszem fel a költői kérdést. - Határozottan nem. De így volt igazságos.