Tolvajok hajnala

11.| A látogatás

- Megfejtetted már? - kérdezem a mellettem ülő vörös hajút.

- Attól még, hogy öt percenként megkérdezed, nem leszek kész előbb - feleli ingerülten a másik.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem? - pillantok kérdőn Xavérra.

- Igen, azt jelenti - válaszolja, és próbálja leplezni bosszúságát. - Nagyon elmosódott az írás, lehet hogy csak hetek múlva leszek meg vele.

Erre én csak egy csalódott nyögést hallatok, és erőtlenül visszacsuklok a székembe.

- Unatkozok - jelentem ki panaszos hangon.

- Az a te bajod - morogja felém se pillantva.

- Te Kósza, - kezdem - nem akarsz csinálni valamit? Esetleg bemehetnénk a városba. De félre ne érts, nem ide a sok gazdag és önelégült pojáca közé, hanem az igazi városba, a piacra.

- Most, hogy kaptál szép ruhákat, és van egy kevéske pénzed is, azt akarod, hogy kiraboljon egy zsebmetsző? - néz rám kérdőn.

- Majd felveszem a régi köpenyemet és a bakancsomat, és akkor cseppet sem leszek feltűnő - vonok vállat.

- Nem - rázza a fejét. - Az a hely veszélyes.

- De hát eddig mindketten ott laktunk! - fakadok ki. - Már hogy lenne veszélyes?

- Veszélyes és kész - közölte keményen. - Akkor is veszélyes volt, mikor még ott éltünk, csak akkor még nem volt más választásunk. De  van egy másik ötletem - enyhült meg az arca. - Ha ennyire unotkozol, eljöhetsz velem meglátogatni az édesanyámat. Arvid itt a közelben szállásolta el addig, amíg én nem tudok róla gondoskodni.

- A közelben? Szóval kapott egy saját villát? - nyílnak tágra a szemeim.

- Hát, annyira azért nem jólelkű - nevet fel kérdésemen. - Egy kisebb lakást adott, innét hét utcányira. Még nem a város veszélyes részén van, de már nem is a villák között.

- Benne vagyok - egyeztem bele lelkesen.

- De Kaelt is vinnünk kell - szólalt meg velem egy időben.

- Mi? - adok hangot nemtetszésemnek. - Minek visszük azt a hólyagot is?

- Ha egyedül állítok oda egy lánnyal, akkor anya biztosan rögtön össze fog boronálni minket - csóválja a fejét.

- De akkor is! - nyafogok. - Ha elvisszük Kaelt, akkor végig engem fog bosszantani.

- Jó, akkor majd beszélek vele, hogy ne piszkáljon - sóhajt.

- Ígéred? - kérdezem.

- Ígérem - teszi a szívére a kezét.

Ezután a beszélgetés után, én elindulok megkeresni a szobámba a köpenyemet, Xavér pedig megbeszéli Arviddal és Kaellel a kimenőnket.

- Meg vagy! - emelem győzelemittasan a magasba a keresett ruhadarabomat, aztán gyorsan a vállamra kanyarítom, és vidáman leszökdécselek a lépcsőn.
Két társam már az ajtóban toporog, útra készen állnak.

- Mehetünk? - érdeklődik a vörös hajú, mire én bólintok.

Ahogy kilépünk a délutáni, kissé csípős és szeles levegőre, kellemes borzongás fut rajtam végig. Mindig is jobban kedveltem az őszies, hűvös időjárást, mint a meleg, szinte már fullasztó nyarat. Szeretem, ahogy a hideg miatt enyhén kipirosodik az arcom, mikor a szellő belekap állig érő, fekete hajamba, és persze sok gyönyörű, színes levelet.

- Hahó - rángat ki gondolataimból Kael hangja. - Figyelsz te rám? Azt kérdeztem, hogy kérsz-e egy kis kalácsot? - nyújt felém néhány szalvétába csomagolt szeletet. - Ma csentem a konyháról.

- Kérek - mondom, de mielőtt még beleharapnék alaposan megvizsgálom.

- Nem mérgeztem meg - forgatja a szemét a barna hajú.

- Fő a biztonság - vonok vállat.

Mire elfogyasztom az ételt, már kiérünk Karnik előkelő részéből. Meglepetten nézek körbe. Biztos vagyok benne, hogy itt még nem jártam. A sötétszürke macskaköves út szélén, enyhén szekérre hajazó lovaskocsik állnak, a járdán szépen felöltözött, de mégsem túl gazdagnak tűnő emberek sétálgatnak. Az esti órákban tintafekete, vasból készült, cikornyás mintázattal rendelkező, petróleum égős lámpaoszlopok szolgáltatnak fényt, mellettük pedig fehér falú, piros tetejű, takaros kis házikók sorakoznak egymás mellett.

- Ott, a baloldalon a harmadikban lakik anyukám - mutat az egyik kunyhóra Xavér, amelyiknek bordó muskátlik lógnak az ablakából és az egyik falát mélyzöld borostyán borítja. - Gyertek!

Legidősebb barátunk vezetésével megindulunk a bejárat felé. Xavér óvatosan felemeli a kerek, ezüst színű kopogtatót, majd háromszor szabályosan az ajtóhoz koppantja.

- Xavér? - nyílik az ajtó, és egy vörös vörös hajú, világos zöld szemű, kerekded arcú asszony bukkan fel.

- Igen, én vagyok az - mosolyog édesanyára a fiú.

- Úgy látom hoztad a barátaid is - derül fel az arca. - Gyertek be! Tegnap sütöttem almás pitét, még maradt egy kicsi.

Xavér édesanyja, Alina roppant kedvesnek bizonyul, annak ellenére is, hogy a beszélgetésünk során többször is úgy érzem, mintha a zsandárság kihallgatásán ülnék. Alina mindenképp meg akarja tudni, hogy pontosan mi is az a jól fizető munka, amit fia elvállalt, attól fél, hogy ismét bajba keveredett. Én persze Kaellel együtt próbálom megnyugtatni, de nem járunk sok sikerrel. Mikor az asszony rájön, hogy belőlünk, aztán semmit nem fog kiszedni, inkább más témára tereli a szót.

- És mond csak Kali, - kezdi - hány éves is vagy?

- Hát pontosan nem tudom mikor születtem, de valahogy tizenöt vagy tizenhat éves lehetek - vakarom az állam töprengőn.

- Az jó, az jó - motyogja magában. - Tehát körül belül három évvel lehet fiatalabb nála.

- Tessék? - kérdezem zavartan.

- Semmi - rázza meg a fejét. - És van esetleg jövendőbelid?

- Mi? - ezt a kérdést már annyira sem értem, mint az előzőt.

- Csak mert én úgy vélem, hogy a fiam kiváló férj lenne - folytatja zavartalanul.

Erre a kijelentésre Xavér és én, egyaránt paprikavörössé válunk, Kael csak úgy dől a kacagástól.

- Jól van anya, későre jár, nekünk mennünk kellene - hátrál ki Kósza a kínos helyzetből, és pár elvétett köszönés után kirángat engem és a barna Mokkát is a házból.

- Nem úgy volt, hogy ha eljön Kael is, akkor nem fog összeboronálni minket? - az arcom még mindig ég.

- Erről inkább ne beszéljünk - ingatja a kobakját, és elindulunk vissza a Vorden villába.