Tolvajok hajnala

21.| A vég kezdete

- Elég! Hagyjál már! - próbálom ellökni magamtól a cselédlányt, aki igyekszik kicsinosítani.

- Kérem, kisasszony! - közelít felém újra, mire én hátrálni kezdek.

- Ne! - vicsorgok. - Ne merészelj közelebb jönni, vagy isten bizony nem maradnak végtagjaid! Ha szorosabbra húzod ezt a kínzóeszköszt rajtam, azt nem élem túl!

- Kali kisasszony, az nem kínzóeszköz! - ellenkezik serényen, csak nem adja fel. Sebaj, mindig is kitűnő voltam az emberek megbotránkoztatásában és ellehetetlenítéseben.

- Nem-e? Ez biztos? - mérem végig gyanakodva a rám erősített valamit. - Pedig bizonyosan arra hasonlít - morgom és gyanakodva sandítok a lány felé, nem győzött meg.

- Higgye el a kisasszony, nem akarom megfojtani! - rimánkodik továbbra is.

Kopogás töri meg veszekedésünket. A hang halk és udvarias, nyilvánvaló, hogy nem Arvidtól vagy Kaeltől származik.

- Bejöhetek? - A kérdés csendes, talán kicsit még bizonytalan is. Egyértelmű, hogy ki van az ajtó másik oldalán.

- Jöjjön, jöjjön, de csak egy percre! Nincs sok időnk! - Állítólagos ideiglenes szolgálóm, aki mellékállásban biztosan hóhér vagy börtönőr, megelőz, ő válaszol helyettem. - Csukja be a szemét, nehogy lesni merjen! A kisasszony még nincs kész.

- Persze, ígérem nem lesek. - Teljes mértékben hiszek Xavérnak. Bízom úriember mivoltában és szemérmességében, hiszen még arról a nyamvadt csókról sem hajlandó beszélni! Mintha meg sem történt volna. - Elnézést, nem beszélhetnék Kalival négyszemközt?

- Miket gondol? - képed el kínzómesterem. - Fel kell készítenem, és már nincs sok időnk. Majd akkor beszélhet vele négyszemközt, ha kész vagyunk. Ha annyira fontos, mondja most!

Xavér holtsápadttá válik, tátog, hebeg-habog, de semmi érthető nem hagyja el a száját, csupán valamiféle motyogás. Tenyere bizonyára izzad, mivel előkelő, és valószínűleg drága nadrágjába törli, majd ezután a cselekedete után, zavarában a vörös hajába túrna, de rájön, hogy már nem szabad, akkor az öltöztetőjének újra kéne csinálnia, amihez jelenleg nem éppen van türelme. Még sosem láttam ilyennek. Ilyen idegesnek és elveszettnek. A feladatunk miatt izgulhat? Akkor nincs egyedül, már reggel óta görcsben áll a gyomrom.

- Nincs baj, ha befejezték a gyötrésemet, beszélünk! Vagy addig sem bírod a ragyogó társaságom nélkül? - villantok felé egy kaján vigyort, még annak ellenére is, hogy a feszültség kezd eluralkodni minden idegszálamon. Mindkettőnknek szükséges ez a mosoly. Ő talán bátorságot merít belőle, én pedig, ha eljátszom szokásos önmagam, lehet, hogy egy kissé megnyugodok.

- De... - Még mondani szeretne valamit, de félbeszakítom.

- Nyugi, mindjárt végzek és akkor majd beszélünk! - közlöm vele. - Csak pár pillanat.

- Úgy van! Csak pár pillanat! - A cselédlány fellelkesül az előbbi mondandómra, úgy értelmezi, hogy végre hajlandó vagyok együttműködni. Hát ez félrement. - Kifelé! A kisasszony végre haladást mutat - tessékeli ki Xavért, pedig ő volt az, aki engedélyezte, hogy bejöjjön. Magamban megkérdőjelezem a fiatal nő épelméjűségét.

Úgy döntök, hogy inkább némán, méltósággal tűrök, innét úgy sincs menekvés, ha szökni próbálnék, Arvid személyesen ráncigálna vissza. Rosszabb helyzeteket is átéltem már. Például vertek már meg, raboltak ki, az utcán is aludtam pár hétig, és én kivétel nélkül, büszkén néztem szembe ezekkel a nehézségekkel, tolvajhoz és hölgyhöz méltón. Rendben, lehet, hogy a "büszkén" nem teljesen igaz... De, legalább kitartóan avagy makacskodva!

Az arcomat furcsa szagú kencék fedik, kellemetlen, viszkető érzést hagynak maguk után. A hajam egyik része bonyolult loknikban, fonásokban és kontyokban tornyosul, míg elöl kimaradt néhány tincs, amik csak kószán, hullámosan lógnak. A ruhám szoros és terebélyes, félő, ha megmozdulok benne, még letarolok valakit vagy valamit. Mélyzöld színe, sokkal tisztábbnak, szinte smaragdhoz hasonlóknak álcázza mocsárzöld íriszeimet, az egész anyagon végigfutó, világos, indaszerű hímzések gyönyörűek, megbabonázzák, ki ránéz.

Az öltözék csodálatos, a legminőségibb selyemből készült, a frizurám elegáns és megnyerő, a rámaggatott tucatnyi ékszer olyan fényes, hogy szinte a Nappal vetekszenek, és bizonyára a rámkent krémek és festékek sem olcsók. Az összkép sokak szerint bájos és tetszetős lehet, de nekem nem túlzottan van kedvemre a látvány.

Akárhogy is igyekszem megszokni azt, ami a tükörből visszanéz felém, nem járok sikerrel. Roppant idegenül és természetellenesen hat, és még kényelmetlen is.

- Ennyi? - tudakolom.

- Ennyi - bólint a másik megkönnyebülten. Hadakozásom, vitázásom és mocorgásom megnehezítette számára ezt a pár órát.

Nehézkésen, imbolyogva állok fel a székemből. A sok üléstől tagjaim elgémberedtek, és még a cipőm is szörnyen kényelmetlen, mintha csak arra tervezték volna, hogy eltörjék a lábujjaim.

Nagyokat nyögve, a korlátba kapaszkodva botorkálok le a lépcsőn. Tekintve, hogy zsibbadok és egy-egy lépés a pokollal ér fel, ez a cselekedet elég sok időt vesz igénybe.

- Kali, gyere! - int Kael az ebédlőasztaltól, és meglepő módon, most nem gúnyos vagy ellenséges. - Még egyszer átvesszük a tervet.

Az asztalnál három ember foglal helyet. Az asztalfőnél Arvid, jobb oldalán Kael, míg balján Xavér. Az én választásom a Xavér melletti ülésre esik. Amint letelepedek, ő halványan és véleményem szerint nem túl őszintén felfelé görbíti szája sarkát. Ha jobban méregetem végtelenül fáradtnak látszik, és bár nincs több tizennyolcnál, jelenleg egész lénye olyan elkeseredettnek és reményvesztettnek tűnik, hogy azt még egy nyolcvan éves katona, akinek már nincs semmije, is megirigyelné. Mostanában egyre többet látom ilyen távolinak és letörtnek, ez elkeserítő. Mitől vág ilyen bűntudatos képet? Tudni akarom, hogy megoldhassam a problémát, hogy újra tudásvággyal telt tekintettel és derűvel szemezzen velem.

Új ötlet fogalmazódik meg elmémben. Ha kell, el is szöktetem, még ha ellenkezik is. Lehet, hogy pocsékul csókolok, hogy őrülten és felelőtlenül viselkedem, hogy nem éppen nevezhetne bárki is ártatlannak, senkit sem hagytam még cserben. És nem most lesz az első alkalom, hogy megteszem, Xavér nem azt érdemelné.

- Tehát, bemennek a Kalmen villába. A bál három óra múlva kezdődik, a bejutáshoz a Vorden család meghívóját fogják használni. Az őrök úgysem ismerik a kinézetem, és mint tudják, jelmezbálba mennek, mindenkin maszk lesz - szögezi le Arvid. Biccentünk. - Le kell jutniuk, az alagsorba, ott található a kincstár, ahol a brosst őrzik. Xavér az egyetlen maguk közül, akit még nem látott Antos Kalmen, és elég eszes ahhoz, hogy lefoglalja. Kali és Kael ez idő alatt a célhez jutnak. Az emeleten feltörik Antos és felesége hálójának a zárját. A szobában találnak egy festményt, egy portré a családról. A keret alján, pontosan négy ujjnyira, balra, van egy bemélyedés, azzal feltudják feszíteni a képet. Mögötte van egy lépcsősor, azon keresztül lesétálnak az alagsorba. - Itt kis szünetet tart, nagy levegőt vesz, halántékát kezdi masszírozni. - Ott vélhetően további őrökkel fognak találkozni. Mielőtt még feléjük indulnának, Kael lő. A plafonra céloz, a töltény pedig szétrobban, az altató por, egy percen belül hat. mielőtt még a kincstárhoz, mennének várnak egy kicsit, hogy leülepedjen a por, de a biztonság kedvéért eltakarják a szájukat és orrukat. Ha mégsem vállna be az altató, Kael biztosan elintézi az őröket. A kincstárat is feltörik, megkeresik a brosst.

- De uram... - szólalok meg hirtelen. - Hogy a fenébe jutunk ki?

- Ugyanúgy, ahogy bementek. Az alvó vagy kiütött őrök nem fecsegnek, gond nélkül ki tudnak jönni, az ékszert elrejtik a ruháikban. Utána amilyen hamar csak tudnak, visszaérkeznek ide. Pár saroknyira egyszerű ruházatot rejtettünk el maguknak, hogy ne legyenek feltűnőek menekülés közben.
Érthető?

Újabb bólintás következik, bár részemről nem határozott. Úgy érzem, hogy semmi sem úgy fog elsülni, ahogy azt várjuk, hogy a múltkori baklövést élem újra, csak most meg két szerencsétlennel. Úgy érzem, hogy ez a végünk kezdete.