Tolvajok hajnala

2.| A titokzatos fiú

Lefagyok. Ha ez a férfi tudja az igazi nevemet, akkor valószínűleg azért van itt, hogy átadjon a zsandároknak. Vagy az is lehet, hogy ő maga a zsandár. Rámtaláltak. Igaz egy évbe telt nekik, de rámtaláltak.

Lassan megfordulok, igyekszem bátornak tűnni. Amint meglátom a másik arcát még jobban meglepődök. Velem szemben nem egy férfi, hanem sokkal inkább egy fiú áll. Zöld szemét és lágy vonásait égővörös, gondosan hátrafésült haj keretezi, és annak ellenére, hogy csak pár évvel lehet idősebb nálam, feletébb izmos.

- Honnan tudod a nevem? - kérdezem éles, halk hangon.

Az idegen nem felel a kérdésemre, kitérő választ ad.

- Kérem Kali kisasszony, - kezdi - jöjjön velem.

- Engem aztán ne kisasszonyozz! És nem megyek veled sehova, amíg el nem mondod, hogy honnan a fenéből tudod a nevemet! - üvöltök, és próbálom elfedni hangom remegését.

- Kérem - néz a szemembe könyörgőn - Ilyen késő este nem biztonságos idekint az utcán. Csak jöjjön velem, és mindent el fogok mondani.

- Honnan tudjam, hogy nem fogsz bármilyen módon ártani nekem? - fürkészem az arcát gyanakvón.

- Sajnos az adott szavamnál több bizonyítékot nem tudok felmutatni. De higgye el ha kell, akkor az életemre is megesküszöm, hogy nem fogom bántani - néz rám őszinte tekintettel.

Nagyot sóhajtok. A fiú szemeiben tényleg nem látok ártó szándékot, ám ez nem jelent semmit. Az is lehet, hogy csak jó színész. Csakhogy most nincs más választásom, muszáj vele mennem, már nem tudok elmenekülni.

- Legalább azt áruld el, hogy mi a neved. Végtére is, te már tudod az enyémet - ráncolom szemöldököm.

- Tényleg ezt el is felejtettem - csap homlokára. - Xavér Alkins vagyok, de hívjon csak simán Xavérnak. Mehetünk?

Egy ideig még bizalmatlanul méregetem, de mivel egyértelmű, hogy sokkal jobb formában van nálam, arra jutok, hogy semmi esélyem sincs ellene egy verekedésben. Így hát csak biccentek egyet felé, és mikor elindul, csendesen követem.

Útközben menekülési lehetőséget keresve kémlelem környezetemet, de mind hiába. Xavér valószínűleg jól ismerheti a környéket, mivel a kissé bohókás, sokszínű és itt-ott omladozó házak között sehol nincs egy nagyobbacska csatorna lejáró, ahol átférnék, vagy egy alacsonyabb fal, amin hamar átmászhatnék.

Egyre idegesebb leszek, számban érzem a félelem keserű ízét. De tudom higgadtságot kell erőltetnem magamra, az idegeskedés nem fog előrébb vinni. Mélyen beszívom a levegőt, kiürítem az elmémet. Szóval, egy idegen és látszólag gazdag fiú éppen elrángat egy számomra ismeretlen helyre. Na jó, az elrángat talán egy kicsit erős szó, mivel eddig semmi erőszakosat nem tett. Ez utóbbi lehet egy nagyon jó vagy akár egy borzalmas tényező is. Vagy egy nagyon kedves és udvarias bűnözővel van dolgom, vagy pedig valamiféle elit zsandárral, aki nem akarja bemocskolni a kezét. Egy szóval, már megint rendesen benne vagyok a csávában!
Agyamban kattognak a fogaskerekek, megoldást keresek szorult helyzetemre.
Csakhogy már mindegy, mivel Xavér megszólal:

- Itt is vagyunk! - tárja szét a kezeit.

Mikor feleszmélek gondolataimból, és jobban megnézem, hogy pontosan hol is van az az itt, az állam leesik.

Karnik pénzes felén vagyunk. Amerre csak nézek puccos házakat látok. Csupán háromemeletes épületektől kezdve találhatók itt akár hét emeletesek is. Mindegyiknek a kertjében áll valami giccs. Egy szökökút, egy szabályos formájúra nyírt bokor, vagy éppen egy márvány szobor, ami határozott meggyőződésem szerint, magáról a villa tulajdonosáról készült.
Ám ahogy végig vezetem tekintetemet az utcában, meglátok egy házat, ami más, mint a többi. Igaz hatalmas, de mégsincs rajta semmiféle díszítés. Az udvarán szintén nem látható semmi csicsa, csak a szigorúan egyenesre nyírt, smaragdzöld fű, és néhány terebélyes lombkoronájú fa. Az egésznek valamiféle katonás, tiszteletparancsoló hangulata van, mintha a benne lakó lenne a környék koronázatlan ura, királya. Legnagyobb meglepetésemre mi pont efelé az építmény felé tartunk.

- Biztos, hogy be akarsz menni oda? - nézek bizalmatlanul Xavérra.

- Biztosíthatom a kisasszonyt, hogy nem kell félnie - mondta a fiú.

- Hagyd már abba ezt a kisasszonyozást! - mordulok rá.

- De hát akkor minek hívjam kegyedet?- értetlenkedik.

- Hívj simán Kalinak! - oktatom ki. - Ja, és tegezz!

- Jól van, Kali - préseli ki magából.

- Mindjárt más - csapom össze a két kezem, és egy pillanatra el is felejtem, hogy ez a fickó lehet, hogy egy bűnöző, vagy még rosszabb, egy zsandár.

- Készen állsz? - kérdezi hirtelen Xavér.

- Mégis mi a fenére? - pillantok rá gyanakvón.

- Az új életed kezdetére - feleli olyan egyszerűen, mintha csak az ebédjéről beszélne. Bár, ha jobban belegondolok, nekem sok esetben igen is nehéz ebédet szereznem.

- Ezt meg, hogy érted? - kíváncsikodok.

- Amikor belépsz azon az ajtón - mutat a tiszteletet parancsoló ház kétszárnyú ajtajára - egy olyan lehetőséget kapsz, amitől örökre megváltozik az egész életed. Esélyt egy jobb jövőre.

Tágra nyílt szemekkel bámulok Xavérra. Egy jobb jövő? Tényleg lehetséges lenne? Nem, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Biztos van valami csavar. Ebben a pénzéhes, őrült világban semmi sincs ingyen. Már csak az a kérdés, hogy meg tudom-e fizetni az árat.

- Menjünk! - szólok oda a mellettem álló fiúnak.

Lassan felgyaloglunk a lépcsőn, a bejárat előtt egy percig még tétovázok.
Végül úgy döntök, hogy nem várok tovább, inkább hamar túlesek rajta.
Kitárom a hatalmas ajtót.