Tolvajok hajnala

18.| Különös álom

A füst már szinte fojtogató a szobában. Könnyezik tőle a szemem, a mellkasom összeszorul. Ijedten ölelem magamhoz összefoltozott játék babámat, elkerekedett szemekkel bámulom az előttem álló nőt.

- Érted, Alasse? - fúrja a könybe lábadt, de mégis tettre kész tekintetét mélyen az enyémbe. - Ki kell menned! Én még megkeresem a többieket, de neked ki kell menned! - itt egy kicsit megáll, próbálja elfojtani a rátörő köhögést. - Ne állj meg, csak fuss! Édesanyád és édesapád is bizonyosan ki fognak jutni. Menj!

Először csak sokkosan, fátyolos szemekkel bámulok rá, majd mikor lök rajtam egy kicsit, kitántorgok a szoba ajtaján. Épp időben, egy gerenda pont a hátam mögött adja meg magát hangos reccsenéssel. Felsikoltok és futok. Nem nézek vissza, nem akarom látni a vérfürdőt, ami mögöttem van.

Lélekszakadva rohanak előre a kacskaringós, végtelen folyosókon, de a lábam állandóan megakad valamiben. Nem pillantok le, félek hogy nemcsak törmeléket látnék a földön. Zokogás rázza az egész testemet, az arcomon lefolyó cseppek hidegnek érződnek a körülöttem uralkodó forróságban.

Nem értem. Nem értem, hogy mi történik, de rettegek. A szüleimet szeretném, azt hogy itt legyenek velem. Hogy fogják a kezem, és nyugtató hangon súgják a fülembe, hogy nincs semmi baj. Hogy apa a szörnyű, rekedtes hangján altatót énekeljen nekem, utána pedig anya mondjon egy esti mesét, és hogy kiderüljön ez csak egy lidérces álom. De nem így van, nincsenek itt. Teljesen egyedül vagyok.

A blúzomat kissé feljebb húzom, aprócska arcom elé tartom. De ez sem használ, ez a levegő maró, mint a méreg. Megbotlok, a falba kapaszkodok. Fáradtnak érzem magam, jó lenne csendben lehúnyni a szemem. De azt nem lehet, Myriil azt mondta futnom kell. De miért is? Ez olyan homályos. Minden olyan homályos.

Megrázom magam, egészen úgy, mint egy ázott kutya. Mennem kell tovább, anya és apa kint lesz. Ott kell lenniük. Erőt veszek magamon, és elrugaszkodok a faltól. Menj, menj, menj! Egyre csak Myriil utolsó hozzám intézett szava kong kétségbeesett elmémben. Nevelőnőm mindig kedves volt velem, sosem vert át. Most is hallgatnom kell rá, tenni, amit mond.

Nehezen lélegzek, a torkomban egy csomó nőtt. Nagyon fáj a fejem, a bőröm enyhén pirosas árnyalatot vesz fel. Kavarog a gyomrom, úgy érzem pár pillanaton belül kiadom a vacsorám tartalmát.

Azonban mindez már nem számít, már látom magam előtt a kijáratot, mindössze pár lépésre van. Ki fogok jutni, már nincs előttem akadály.

Legalább is egészen addig ezt hiszem, míg valaki meg nem ragad hátulról, és ránt vissza.

- Sajnálom kisasszony, de nincs más lehetőségem - a fogvatartóm hangja sírásról árulkodik, de ez engem cseppet sem hat meg. Őrülten rúgok és karmolok, de semmi haszna. - Higgye el, én nem akarom ezt! De azt mondta megöli a családomat. Megfenyegetett! Sajnálom, annyira sajnálom!

Nem érzek semmit. Sem a kínzó forróságot, sem a füstöt. A tarkómra mért ütés által okozott fájdalmat is csak halványan érzékelem. A világ még jobban eltompul, elnémul. Már a szenvedő kiáltásokat sem hallom, fekete foltok táncolnak látókörömben.

Majd végre minden elsötétül.

◈ ━━━━━━ ⸙ ━━━━━━ ◈

- Hé, jól vagy? - Mikor kinyitom a szemem, egy aggódó Xavérral találom szembe magam.

Fekete hajam a halántékomra tapad, szinte úszok az izzadságban. Eddig fel sem tűnt, de szörnyen lihegek.

- Mi ez a hangzavar? - hallatszik Arvid hangja a szobája felől.

- Csak Kali az! - kiált neki vissza Kael, akit szintén tökéletesen értek, mivel a hálója az enyém mellett van.

- Mi történt? - kérdezem Xavért nehézkesen, furcsán hat a beszéd.

- Sikoltottál álmodban, többször is - feleli kézségesen. - Motyogtál is valamit, de azt nem igazán értettem. Talán tiltakoztál valami ellen.

Összezavarodottan nézek körbe, lángokat keresve a közelemben. Ám nincsenek sehol. Előhúzom a kezeimet a takaró alól, és félve pillantok rájuk. De a vártak elmaradnak, a bőrömön még egy karcolás sincs, nemhogy komoly égési sérülések.

- Rossz álom? - masszírozza Xavér az orrnyergét, fáradtnak tűnik. Valószínűleg én ébresztettem fel.

- Nem tudom - ráncolom a homlokom, suttogva beszélek. - Olyan valóságosnak látszott.

- Hát, minden rémálom annak tűnik, nem? - ül le az ágyam végébe.

- Igen, de ez most más volt - a hangom megremeg, a tűz emlékére összerezzenek. - Nem hiszem, hogy ez álom lett volna.

- Ezt hogy érted? - csúszik hozzám közelebb Xavér érdeklődőn.

- Nem tudom. Nagyon részletes volt, pont annyira, mint ahogy mi most itt beszélünk. Az álmok sokkal inkább összemosódottak szoktak lenni. - Bizonytalan vagyok, nem sok értelme van a szavaimnak.

- És miről szólt? Emlékszel még valamire belőle?

- Persze, az egészre - bólintok erőtlenül.

- El tudnád mesélni? - a kezét óvatosan az enyémre helyezi, és elmosolyodik. - Nem baj, ha nem megy, de talán segíthetnék.

- Rendben. - A torkom összeszorul, de lenyomom az idegességem. Nagy levegőt veszek, majd neki fogok. - Meleg volt, gyilkos meleg. Minden égett és... Ott volt velem még valaki. Myriil, ha jól emlékszem. Ő azt akarta, hogy meneküljek, de ő nem jött. Vissza akart menni a többiekért is. - kicsit megállok, nyelek egyet. - De azt mondta, hogy a szüleim ott várnak. Nem tudom, hogy ők kik lehetnek, vagy hogy néznek ki, de minden áron őket szerettem volna. Futottam, de olyan rengeteg folyosó volt! És minden lángolt, és fulladoztam, és hallottam a sok segítségért kiáltót. Többször is megbotlottam. Egyszer megálltam, de nem sok időre. Én esküszöm, már láttam a kijáratot is! Aztán jött az az... Azt hiszem férfi? Nem engedett ki. Valamit magyarázott arról, hogy sajnálja, hogy nem tehetett mást. Küzdöttem, de vesztettem.

Észre sem vettem, de kissé kusza és érthetetlen monológom közben kicsordult egy kósza könnycsepp a szememből. Szégyenkezve törlöm le takarómmal, még sosem sírtam Xavér előtt, és nem is terveztem.

Az ölelő karok hirtelen zárnak körbe, megnyikkanni sincs időm. Mélyen a fiú vállába temetem nedves arcomat, aki a hátam simogatásával szeretne csitítani. Ez sikerül is neki, szipogásom elhalkul, légzésem egyenletesebb lesz.

- Esetleg... Tudnál itt aludni? - motyogom félénken. - Mármint nem az ágyban, de mondjuk a földön vagy valami...

- Persze, és köszönöm, hogy elmondtad. - Xavér lassan enged el, félve hogy ha nem tart meg összeomlok.

Pár lépéssel átszeli a szobát, a sarokban álló széket választja alvóhelyül. Már most sajnálom szegényt, holnap nyakfájjással fog ébredni a kényelmetlen póz miatt.

A jelenléte nyugtató hatással van rám. Még sokáig forgolódok mielőtt elalszom. Azonban amikor végre sikerül, már egyátalán nem félek.