Tolvajok hajnala

12.| Balszerencse

- Mikor érünk már vissza? - kérdezi Kael. - Az idefele út valahogy sokkal rövidebbnek érződött.

- Azért, mert akkor volt kalácsunk, és nem volt ilyen sötét - szólalok meg.

Karnik városára leszállt az éj, néma csend honol. Az égen ezernyi fehér pont a sok csillag, a hold leginkább egy kissé megrágott kiflire emlékeztet. Valahogy minden túl tökéletes, még a patkányok neszezését sem hallani. Ez nagyon szokatlan egy ilyen sürgő-forgó településen. Egészen úgy hat a hallgatás, mint a vihar előtti csend. Az ösztöneim azt súgják, hogy itt valami rossz készülődik, és ez a rossz ránk fog lecsapni.

- Ti is érzitek? - kérdezem suttogva a mellettem haladó két fiút.

- Mit? - értetlenkedik Kael.

- Rossz előérzetem van - felelem.

- Sötét van és az idő is későre jár, biztos csak a képzeleted láttat veled rémeket - nyugtat Xavér.

- Nem vagyok őrült! - förmedek rá.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy őrült vagy - tartja maga elé a kezeit védekezően a vöröske. - Én csak arra céloztam, hogy fáradt vagy.

- Az egyenlő azzal, mintha azt mondtad volna, hogy őrült vagyok - durcázok tovább.

- Kósza, szerintem Blökinek kivételesen igaza van - veti közbe a fiatalabb fiú. - Valami tényleg...

Csakhogy nem tudja befejezni a mondatát, mert hirtelen egy igen nagy termetű, csuklyás alak terem előttünk, egy kisebb mellékutcából. Amint megpillantjuk a gyanúsan kinéző idegent, aki egyre csak közeledik felénk, egy emberként pördülünk meg a tengelyünk körül. Ám mind hiába. A hátunk mögött szintén egy robosztus méretű férfi áll.

- Ide az értékekkel, most! - hangja még az arcát fedő kendő mögül is fenyegetően cseng, kezében kés csillan.
Idegesen pillantok két társamra. Kael tanácstalanul rágja a szája szélét, Xavér pedig alig láthatóan megrázza a fejét arra utalva, hogy ne tegyek semmit. Hallgatok rá.

- Mindössze ennyi van nálunk - nyújt át egy pénzzel teli erszényt a legidősebb társunk,

- Kutasd át őket! - veti oda az egyik bandita a másiknak.

A csuklyás először Kaelt kezdi megmotozni, aki legnagyobb meglepetésemre nem is ellenkezik, csak megkövülten áll. Mikor a bűnöző nem talál nála semmi használhatót, felém indul. Én pedig csak most jövök rá, hogy az a behemót valószínűleg engem is le fog tapizni.

- Ne merj hozzám érni te félcédulás vadbarom, mert letöröm a kezed! - fenyegetem meg, amint a közelembe ér.

- Kali - súgja oda nekem Xavér feszülten.

- Nem, nem és nem! - rázom a fejem eltökélten.

- Fegyelmezd meg a kis barátnőcskédet, mert ha nem fogad szót, átszabom az arcocskáját - mordul rá vörös hajú barátomra, és felém emeli a kését.

Xavér szigorúan néz rám, bennem pedig megtörik valami. Nem, én nem fogom hagyni, hogy ez az öreg, izzadt kezű, undorító bűnöző, akárcsak egy ujjával is megérintsen. Így hát mikor a banditát és engem már csak körülberül fél méter választ el, úgy döntök cselekednem kell.

Hirtelen előrevetem magam és jó erősen a gazember alkarjába mélyesztem a fogaimat, majd jól irányzottan az ágyéka irányába lendítem a térdem. A rúgásom célba ér, a férfi összegörnyed fájdalmában. Mikor a másik rabló észreveszi mit tettem társával, haragtól szikrázó tekintettel indul meg felém, ám Xavér megállítja. Ügyesen hátracsavarja a két kezét, aztán a földre löki. Úgy tűnik az én ellenfelemnek is sikerült kihevernie az előbbi vereségét, újult erővel ront nekem. Próbálok kitérni előle, de ez alkalommal ő a gyorsabb, tenyere hangosan csattan az arcomon. Erre én hátratántorodok és kicsúszik a lábam alól a talaj. Szorult helyzetemből látom, hogy Kósza sokkal jobban áll, mint én. Kezdem érteni, hogy Arvid miért is bérelte fel a srácot. Xavér olyan könnyedén és kecsesen tér ki az ütések elől, mint egy táncos. Akárhányszor közeledik felé támadója ökle, ő odébb lejt és ad egy jókora taslit a másiknak.
A szemem sarkából látom, hogy küzdőtársam még mindig nem tett le arról a tervéről, hogy végezzem velem, ismét az irányomba kezd lépkedni. Erre a cselekedetére én az oldalamba hasító, éles fájdalom ellenére, nyulat megszégyenítőn talpra ugrok, majd támadóállásba helyezkedem. Mikor meg akar pofozni, gyorsan átbújok a karja alatt, és kigáncsolom. Nem eshet túl nagyot, mivel pár másodperc múlva már elkezd feltápászkodni. Kétségbeesetten pásztázom körbe környezetemet, bármiféle fegyver után kutatva.

Szerencsémre nem is kell csalódnom. Nem messze meglátok egy enyhén rohadt fadarabot, amely régen ablakpárkányként szolgálhatott, ám mostanra korhadtsága miatt már nem alkalmas erre a feladatra.
Gyorsan fel is kapom husángot, és mielőtt még a behemót felegyenesedhetne, erősen tarkón vágom.

- Nem úgy volt, hogy ez egy biztonságos környék? - kérdezem lihegve Xavértól, mikor már ő is kiütötte ellenfelét.

- A rablók általában nem merészednek el idáig - csóválja a fejét fáradtan.

- Mokka! - szólítom meg a fiút, aki az egész küzdelem során, csak üveges tekintettel bámult maga elé. - Jól vagy?

- Mi? - eszmél fel a szólított, mintha egy rémálomból riadt volna fel. - Ja, igen. Persze.

Úgy döntök egyenlőre annyiban hagyom a dolgot, és nem faggatom. Egy ideig még sokkosan álldogálunk egy helyben, majd kimerülten indulunk vissza a Vorden villába.

- Biztos, hogy jól vagy? - teszem fel megint a kérdést Kaelnek.

- Persze - érkezik a tömör válasz, ám nem túl meggyőző. - Miért ne lennék?

- Tudod, a szüleid, meg a rablók... - motyogom.

- Honnan tudsz a szüleimről? - kerekednek el a szemei.

- Hát... - kezdem. - Az úgy volt...