Tolvajok hajnala

19.| Hazugságok és bűntudat

Nagyot nyögve, fáradtan ropogtatom ki a hátam. Szörnyen rossz ötlet volt a székben aludni. Körbenézek, kicsit furcsa, hogy nem a saját szobámban ébredek, de mégsem hagyhattam magára tegnap Kalit. Bár amint jobban belegondolok, hogy az ő szobájában aludtam, biztos vagyok benne, hogy rossz tulajdonságomhoz híven ismét elönt a pír.

Nyújtózkodok egyet és az ágy felé pillantok. Kali még alszik, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan kecsesnek és szépnek néz ki álmában, mint a lányok általában. Azonban még így is mosolygásra késztet a látványa, és a tekintetem talán egy kicsit tovább felejtem rajta, mint az illendő lenne. Olyan kitekeredett pózban fekszik, hogy azt hiszem ő is hátfájjással fog kelni. Álláig érő, fekete haja gubancosan takarja el az arcát, halvány szeplői alig látszanak. A krémszínű hálóingje szinte egybeolvad a bőrével, a takarót egészen az álláig húzta.

Nagyot sóhajtok és megrázom a fejem. Egyre nehezebb titkolózni előtte. Ám ha akarom sem mondhatom el neki az igazat, félő hogy azt édesanyám is megbánná, ráadásul Kali végleg meggyűlölne miatta. De nem veszthetem el egyiküket sem, azt hiszem abba beleroppannék.

Napról-napra mégis úgy érzem, hogy innét már nincs visszaút, ebből már senki sem jöhet ki jól. Ez mind az én hibám, nem lett volna szabad belemennem az apám mocskos játékaiba. Túl hiszékeny vagyok, talán még Kalinál is jobban. Pedig őt milyen könnyű volt becsapni, elérni hogy bízzon bennem! Ez fáj, mérhetetlenül fáj. Tudom, ha egyszer minden kiderül, akkor a lány többet a közelembe sem fog jönni, sőt lehet, hogy még meg is próbál ölni. Nem fogom hibáztatni érte, bűnös vagyok.

Kilépek az ajtón, majd bemegyek a nem sokkal messzebb található szobámba. Még korán reggel van, tehát Kali nem kel fel még legalább három óráig, de mindenesetre is, sietnem kell. Kapkodva átöltözök, és felkapom a székem hátuljáról egyszerű, fekete felöltőmet.

Amilyen halkan csak tudok, leosonok a lépcsőn, és óvatosan nyitom ki a kétszárnyú bejáratot, ügyelek rá, hogy mégcsak ne is nyikorduljon meg. A mai idő melegebb, mint az előző napokban, így nem fáradok azzal, hogy melegebb ruhákat is felvegyek. És még én dorgálom meg Kalit a hanyagsága miatt!

Szapora léptekkel, szinte árnyként suhanok az utcák sokaságán. Akárhányszor nekiütközök valakinek a tömegből, egy kicsit összerezzenek. Tekintetemet a földre szegezem, nem merem felemelni. A félelem és a bűntudat fojtogat, mint valami undorító fekete massza, ami szépen lassan elönti az egész bensőmet. Elsötétíti a látásomat, elzárja a levegő útját, és megfertőz minden jót. Már ha maradt még bennem olyan egyáltalán.

Bármerre pillantok, ellenséget látok, és ezen a sokak által viselt csuklyák sem segítenek. Zavar, hogy nem látom az emberek arcát, mintha ezzel a szándékaikat sem láthatnám. Ez butaság, hisz egyébként sem lehet ránézésre megmondani, hogy valaki jó, vagy rossz-e, de nem tudok mit tenni ellene. Amikor Kalival vagy akár Kaellel vagyok, ez az érzés elcsendesedik. A csacsogás kellemesen eltereli a figyelmem, főleg ha éppen Kali beszél hozzám.

Amint meglátom a virágokkal tele aggatott, fehér falú házat, nyugodtabb leszek, és azt hiszem már a szívem sem ver olyan hevesen. Anya meg fog vigasztalni, és el fogja mondani, hogy nem lesz semmi baj. Előszedi a jó illatú teáját és az ínycsiklandó süteményeit, és a gondjaim ezzel el is fognak szállni.

Kifújom a levegőt, és a kopogtatót háromszor az ajtónak ütöm. Nem is kell sokat várnom, a zár kattan, és édesanyám vidám, de szörnyen sápadt ábrázata jelenik meg előttem.

- Xavér! Jaj, már úgy hiányoztál! - tessékel be. - Miért nem öltöztél fel rendesen? Hideg van kint! Nem fáztál?

- Jól vagyok, anya - felelem, de a kissé rekedtes hangom elárul.

- Ülj le, most! - mutat a tölgyfa asztal mellett álló székek irányába. - Hozok gyömbér teát, és almás pitét!

Ezzel el is tűnik a konyhába, én pedig engedelmeskedek neki, és helyet foglalok. A felöltőmet nem veszem le, egy cseppet tényleg átfagytam.

- Itt is van - nyomja a kezembe a gőzölgő bögrét, az étellel teli tányért középre csúsztatja, majd letelepedik a velem szemben lévő ülésre.

- Nem kellene ennyit fáradoznod és sütnöd - kezdem, a forró italt bámulva. - Egyébként is, merre vannak a gyógyítók? Apámmal abban egyeztünk meg, hogy csak akkor segítek neki, ha gondoskodik rólad valaki, míg én nem tudok.

- Azokat a befásult, mogorva öregasszonyokat hazaküldtem - jelenti ki. - Nincs rájuk szükségem, még nálam is rokkantabbak voltak. Fiam, én beteg vagyok, nem halott. Még élek, és ki akarom használni a maradék időmet.

- A maradék idődet? - kérdezem kétségbeesetten. - Még rengeteg időd van, garantáltan megszerzem neked a gyógyszert. Ne beszélj ilyen badarságokat, és inkább pihenj!

- Jaj Xavér! - csóválja meg a fejét, és egy pillanatra rettentően öregnek tűnik. Zöld szemeiben hirtelen egy csepp szomorúság villan, vörös hajában megcsillan néhány ősz hajszál, a betegségtől beesett, de még mindig szép arca arról árulkodik, hogy már sok mindent látott ezen a világon. - Nem biztos, hogy az a gyógyszer segíteni fog. Jól ismerem Arvidot, számtalanszor átvert már. Neki te és én, csak egy hatalmas szégyenfolt vagyunk az életében. Szerinted miért az én nevemet, az Alkins-t kaptad a Vorden helyett? Miért kell azt hazudnunk, hogy az apád meghalt?

- De... De ebben nem verhet át - motyogom. - Kell az a gyógyszer. Muszáj, hogy működjön, különben mindez felesleges volt! Különben semmi haszna nem volt annak, hogy ilyen lettem. Annak sem, hogy mindvégig hazudtam Kalinak, hogy én játszottam vele! Nem lehet, hogy ok nélkül lettem rossz ember!

- Gyere ide! - tárja szét anya a karjait. Mindkettőnk arca könnyes a sírástól, egymásba kapaszkodva próbáljuk egy kicsit enyhíteni a fájdalmat.

- Idehallgas! - emeli fel az államat, így a tekintetünk találkozik. - Xavér Alkins, te minden vagy, csak rossz nem! Érted? Ezt el ne merd felejteni! Ez egy mocskos, pénzéhes világ, de neked csak előre szabad benne nézned! Se hátra, se oldalra!

- Köszönöm - súgom szipogva a vállába, és sokkal inkább "köfönöm"-nek hangzik. De ez most nem érdekel, végre, napok óta először nem érzem a tetteim súlyát. Az anyai ölelés biztonságot nyújt.

Egészen addig, amíg anyára újra rá nem tör a halálos köhögés.