Tolvajok hajnala

6.| A múlt árnyai

- Őszintén, mi rosszat mondtam? - nézek tanácstalanul Xavérra, és az előttem lévő fűszálakat tépkedem, míg az őszi napsütés olyan gyengéden simogatja az arcomat, mint egy édesanya a gyermekét.

- Hát, Arvid esetében fogalmam sincs - csóválja meg a fejét a vörös hajú fiú. - Arra viszont, hogy Kaelt mi üthette ennyire szíven, van ötletem.

- És? Szándékozod megosztani velem a tudásodat még ma? - húzom fel a szemöldököm, és ezzel egy időben kapok egy szemrehányó pillantást Xavértól. - Jól van na. Bocsánat, csak az idegesség általában előhozza belőlem a tuskóságot is.

- Semmi baj - mosolyog rám szelíden a másik, és belekezd a mesélésbe. - Tudod, Kael kiskorában, mikor úgy tíz éves lehetett, elvesztette a szüleit. Három részeg bandita a szeme láttára késelte meg őket, míg ő egy pad mögött bújkált. A tragédia után körülberül egy hétig egyedül kóborolt az utcákon. Jött a tél, éjjelente egyre hidegebb lett, és Kael szervezete nagyon legyengült. Ha Arvid nem talál rá, és nem fogadja be, akkor valószínűleg vagy éhenhalt, vagy megfagyott volna.

Egy ideig csendben emésztgetem magamban az imént hallottakat, aztán hirtelen megszólalok.

- Tehát, ezért akarta ennyire magának ezt a betörést! - világosodok meg. - Bizonyítani akarja Arvidnak, hogy méltó volt arra a sok jóra, amit érte tett.

- Pontosan - bólint egyetértőn Xavér.

Ezután mindketten elnémulunk, kifogyunk a beszédtémákból. Ám a hallgatás mégsem érződik kínosnak, sokkal inkább nyugodtnak és kellemesnek. De én mégis úgy döntök, hogy megtöröm.

- Te Kósza, - kezdem - te miért vállaltad el?

- Ezt meg, hogy érted? - értetlenkedik.

- Hát, hogy miért vállaltad el a betörést. Én új életet szeretnék kezdeni, Kael bizonyítani akar - magyarázok. - Neked mit ajánlott Arvid?

Ahogy ezt kimondom, a fiú arckifejezése egyből bizonytalanná és távolságtartóvá válik.

- Figyelj, ha nem akarod nem muszáj elmondanod. - nyugtatom - De hidd el, ha mégis úgy döntenél, hogy elmondod, én nem fogok ítélkezni. Sőt, lehet, hogy még jól is fog esni, hogy kiadhatod magadból. És tudom, számodra én még szinte idegen vagyok, de tapasztalatból mondom, hogy néha jobb egy ismeretlennek kiönteni a szíved.

A srác tekintete megenyhül, mélyen beszívja a levegőt, majd hangosan kifújja. Pár percig gondolkodik, majd mikor döntésre jut, rám pillant.

- Nekem gyógyszert ígért - súgja halkan, de mégis hallhatóan.

- Miért? Beteg vagy? - méregetem aggódva, bármilyen betegség nyomait keresve rajta.

- Nem, én nem - rázza meg a fejét.

- Akkor bizonyosan valaki, aki közel áll hozzád - próbálom megfejteni az igazságot - Igaz?

- Igen - bólint, majd egy sóhaj kíséretében erőt vesz magán, és beszélni kezd. - Az édesanyám az. Négy éve, mikor annyi idős voltam, mint te, az édesapámat elvitte egy tüdőgyulladás. Már akkor is nagyon szegények voltunk, ezért nem tudtunk apának gyógyszert venni, de mikor meghalt ez még rosszabb lett. Alig tudtuk összekaparni az ételre valót. Tudod, olyan voltam, mint te. Egy idő után a pénzünk elfogyott, anya is elkezdett betegeskedni, így hát nem volt más választásom, lopni kezdtem. Először csak kisebb balhékba keveredtem, aztán egyre nagyobbakba. Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Anya már így is nagyon beteg volt, nem akartam még én is probléma lenni neki. És ekkor jött Arvid. Felajánlotta, hogy ha elvégzem neki a munkát, akkor ad nekünk gyógyszert, és egy jobb lakást. Én pedig megragadtam a lehetőséget.

- Azért ez egy kicsit ironikus. Nem? - bámulok magam elé.

- Tessék? - húzza fel a szemöldökét Xavér.

- Mármint nem az amit most mondtál el - kapom fel a fejem mentegetőzve. - Sőt, az, amit édesanyádért teszel, nagyon tiszteletre méltó. Én arra gondoltam, hogy az milyen ironikus, hogy Arvidnak sikerült kiválasztania Karnik három, valószínűleg legelfuseráltabb életű szerencsétlenét.

- Hát, való igaz, hogy a sors elég pocsék kártyákat osztott nekünk - ért egyet.

- Miért? Te tán hiszel a sorsban? - kíváncsiskodok.

- Ez csak természetes - jelenti ki - Már hogyne hinnék? Mégis mi más hozná így össze Karnik három legelfuseráltabb életű szerencsétlenét?

- Végülis, ebben is van igazság. Bár, ha tényleg létezik a sors, akkor igen fekete humora van - kacagok fel, majd hirtelen újra komoly témára váltok. - Te nem gondolod, hogy Arvid még egy nálunk is nagyobb bűnözö?

- Lehetséges - von vállat. - Hogy jutottál erre a következtetésre?

- Nem tudom - rágom tanácstalanul a szám szélét. - Egyszerűen gyanús. Valljuk be, Arvid nem az a szentimentális fajta, mégis beleöl ennyi fáradságot egy értéktelen bross visszaszerzésébe. Ez teljesen logikátlan.

- Szerintem csak rémeket látsz - csóválja meg a fejét a vörös hajú. - De mostmár menjünk be, mert kezd sötétedni.

Xavér felém nyújtja a kezét, hogy felhúzzon a földről, én pedig elfogadom.

Ahogy a villa felé lépkedünk a puha pázsiton, nekem egyre csak kattognak a fogaskerekek az agyamban.
Gondolataim vissza-visszatérnek Kael szüleinek a szörnyű halálához, és Xavér nehéz életéhez. De a legélesebben kirajzolódó feltevés elmémben, mégis csak Arviddal kapcsolatos. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt az elméletet, miszerint a férfi nem az, akinek mondja magát, és hogy az a bross nagyon veszélyes.

Mindenesetre, egy dologban biztos vagyok. Ki fogom deríteni, hogy mit rejteget Arvid Vorden.