Mr. Kim

༺ 23༻

 ➶➶➶➶➶ Taehyung ➷➷➷➷➷

– Úgy gondolom, tíz perc elég lesz, hogy megválaszoljátok a kérdéseket. Az óra végén, pedig kérem a füzeteket – mutatok az asztalra, ezzel jelezve, hogy oda helyezzék az említett tárgyat.

– Le lesz osztályozva? – kapja rám tekintetét az egyik diákom.

– Igen, Hoseok. Sokan vagytok, nem tudok mindenkit időben feleltetni, ezért kaptátok a kérdéseket. – adom meg mosolyogva a választ helyet foglalva a széken. Nem olyan rég tanítok itt, pontosabban két éve, de szinte egyből megtaláltam velük a közös hangot. Talán mert nem teljesen gyereknek kezelem őket, vagy a korom miatt, nem tudom pontosan, de az tény, miszerint sokkal jobbak lettek. Persze, van mikor kicsit elszalad velük a ló, főleg a fiukkal, de ezen kívül nagyon is értelmes gyerekek.

– Elég lesz tíz perc, tanár úr? – újra felém figyel Hoseok, ami megmosolyogtat. Látszik, hogy nem készült a mai órára, de ahogy elnézem a többiek se nagyon.

– A harmadik kérdésre, egy szó a válasz. De ha ennyire bizonytalan vagy, kaptok még plusz öt percet, aki esetleg nem fejezné be. De most már, tessék megdolgozni a jegyért – intem csendre őket, majd mobilom elővéve nézem meg mennyi az idő. Tudom jól min mennek keresztül, hiszen pár éve én is ott ültem az egyik padon. Kívülről azt mutatják, mennyire nem érdekli őket ez az egész, de közben belül meg folyton harcolnak. Félnek, hogy nem fog sikerülni az érettségi, nem tudnak megfelelni a szülök elvárásainak, esetleg nem jutnak be a kívánt egyetemre. Tudom, hiszen én is ezen mentem keresztül. De az igazság az, hogy nem az érettségi teszi ki az embert. Persze jó ha van, sőt van olyan munkalehetőség, ami érettségi nélkül lehetetlen, viszont nem egy ismerősöm, barátom van, aki remek ember enélkül a bizonyítvány nélkül is. Azzal nem oldunk meg semmit, ha rájuk erőltetjük, vagy ha folyton felhozzuk ezt nekik. Természetesen nem szabad elengedni őket, hiszen fel kell készítenem rendesen, de nem fogom erőltetni. Mindent szép sorjában.

– Tanár úr, kimehetek a mosdóba? – nyújtja fel a kezét Jaemin, mire leteszem a telefont, majd ráfigyelek.

– Persze, csak kérem a cigarettát – nyújtom felé a kezem. Tudom, hogy néha elszív egy-két szálat, és bár mint tanárra és osztályfőnöke egyben, nem kellene ezt hagynom, nem állítom meg. Van annyira érett, hogy el tudja dönteni, mit akar, na meg, tapasztalat, hogy minél jobban eltiltasz valamit a gyerektől, annál jobban akarja. Morogva adja a kezembe, az egész dobozt, majd már menne is, azonban én megfogom a kezét. – Nem láttam semmit – adok kezébe egy szálat, majd elteszem az egész dobozt. Bízom benne, hogy nem fogja elszívni, most hogy nem tiltottam el. Vigyorogva hagyja el az osztálytermet, majd pár perccel később visszajön, a szál cigarettát a kezembe nyomva.

– Meggondoltam magam. Nem is kell az a doboz, így több pénzt tudok félre tenni – húzza ki magát büszkén, majd a helyére sietve kezdi el megválaszolni a kérdéseket.

– Soyi-rol nem tudtok semmit? – érdeklődöm az órámra pillantva, ami mutatja, hogy alig húsz perc és vége az órának. Észrevettem még az óra elején, hogy nincs itt, de arra gondoltam, nem kelt fel időben. De most, hogy még mindig nincs itt, kezdek aggódni érte.

– Nem. Reggel írtam neki, de nem válaszolt – szólal meg Jungkook, mire elhúzom a szám. Nem értem miért van rossz előérzetem, de mindenesetre, ha a következő órán se lesz itt, kénytelen leszek felhívni a szüleit. Hiszen tudnom kell, mint osztályfőnöke, hogy mi történt.

– Értem. Esetleg neked nem mondott semmit Heran? – fordulok a lány felé, tudva, hogy legjobb barátnők. Ha valami van, neki biztosan elmondta.

– A tegnap este még beszéltem vele, de reggel nem. Nem is volt időm, mert elaludtam – vallja be, megdörzsölve fülét, mintha leplezni szeretné zavarát. Nem minthogyha annyira érdekelni, de mostanság egyre forróbb a levegő közte és Yoongi közt. Kezdenek összemelegedni, aminek örülök, mert nagyon aranyosak lennének együtt.

– Értem. Még öt perc, és kérem a füzeteket – figyelmeztetem őket.

– Ha beszélne Soyi-val, kérem szóljon. Az este elég furcsa volt a hangja – jön oda hozzám Heran, az óra végén, hogy leadja a dolgozatot. Furcsállva pillantok rá, hiszen pár perce, még vidámabb volt.

– Történt valami? – az asztal másik felébe teszem a füzeteket, majd felállva lépek közelebb a lányhoz.

– Nem tudom, de rossz érzésem van. Nem volna szabad ezt elmondanom – sóhajt egy nagyot, amit én érdeklődve figyelek. Nem szakítom félbe, hiszen úgyis el fogja mondani, ezért csak az ajtóhoz lépve zárom azt be, hogy ne zavarjanak. – Néha az apja bántalmazza.

– Ezt hogy érted? – vonnom fel a szemöldököm érdeklődve, reménykedve, hogy nem szexuálisan. Milyen tragédia lehet ezt átélni.

– Megveri őt, minden egyes alkalomkor, ha rossz jegyet kap – vallja be suttogva.

– Megveri? De hát Soyi-nak egy rossz jegye sincs – emelem fel a hangom, mire az előttem lévő lány megijedt. Egy szülő nem viselkedhet így. – És gondolod most is ez történt? – válaszként csupán bólint. Frusztráltan sóhajtok fel. Már akkor tudtam, hogy bajok lesznek, mikor ide jött az apja és balhéval kikövetelte, hogy korrepetáljam a lányát. – Köszönöm, hogy szóltál. És ne aggódj, erről senki se fog tudni – utalok arra, hogy nem árulom el azt, hogy ő elmondta nekem.