Mr. Kim

༺ Extra༻

 ➶➶➶➶➶ Taehyung➷➷➷➷➷

 – Bocsánat, de minek szólítottad? – nézek rájuk, letéve az asztalra a forró italt. Nagyot nyelve préselem magam jobban a kényelmes kanapéba, hiszen nem tudom mihez kezdjek. Eleve azt nem értem miért is engedtem be, Bongchat a lakásomba, nemhogy az előttem lévő férfit is. Nagyon fárasztó volt már folyton elkerülni a nőt, vagy elmondani ezeregyszer, hogy hagyjon békén, köztünk mindennek vége, és talán éppen ezért engedtem be. Adni akartam egy utolsó esélyt a magyarázataira, aztán végleg lezárni a vele való kapcsolatom. De akkor megjelent Hoseok, amit végképp nem értek.

– Miért, baj? – fordul felénk felvont szemöldökkel Hoseok, mire Bongcha fog az alkalmam és kiszabadítja kezét a férfi fogságából. Mikor fogták meg egymás kezét?

– Nekem tényleg mennem kell. Örültem a találkozásnak – hajol meg kissé az ideges nő, majd mar indulna is a kijárat felé, ha nem lépek közbe.

– Nem Bonghca, nem mész sehova. Szépen leülsz, és elmagyarázzátok mégis mi ez – szólalok ellentmondást nem tűrően, épp úgy mintha óva inteném egyik diákom mert késett. Erre a gondolatra elmosolyodom mivelhogy innen is látszik mennyire tisztelnek, mert minden alkalommal kedves mosolyra húzzák ajkaikat majd a helyükre mennek.

– Honnan ismeritek egymást? – kérdezi Hoseok értetlenül pislogva, mire nekem leesik az állam. Nem is tud rólam? A kapcsolatunkról..mármint ami volt, mert ha eddig egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy talán adnék neki egy utolsó esélyt, hamar elszállt ez.

– Én nem ismerem őt. Azt se tudom ki ez a férfi – hatalmas szemekkel figyelem a velem szemben álló nőt. Hogy képes ilyet mondani, azok után amit tett? Kihasznált, megalázott, és most meri azt mondani, hogy nem is ismer.

– Oh, nem? Akkor mit keresel itt? Biztos csak tévedésből akarod a nyakamba varrni azt a gyereket, igaz? – mosolyodom el keserűen.

– Gyerek? Milyen gyerekről beszél, Bongcha? Az övé a gyerek? – fordul felé a – gondolom – párja, amire nem tud mit mondani. Többször is szólásra nyitja ajkait, viszont egy hang se jön ki belőle. Normális esetben sajnálnám és segítenék neki, hiszen nem épp kellemes ilyen helyzetbe keveredni, csakhogy ez saját maga építette a hazugságra. Nem mondom azt, hogy undorodom tőle, mert oka biztos van amiért ezt tette, de megbocsátani nem tudok.

– A francba – hatalmas szemekkel nézek rájuk, nem tudva hogyan reagáljak erre. Egyáltalán mondanom kéne valamit? Nem hinném, hogy jogom lenne hozzá, ebben a pillanatban, mikor ők se tudják hányadán állnak. – Nem is tudd rólunk? Nem mintha annyira fontos lenne – ezúttal az exemnek intézem szavaim, ki arra se méltat, hogy rám nézzen. – Egyáltalán minek becézget? Mi a fenének zaklatsz, mikor egy ilyen rendes barátod van? – emelem fel még jobban a hangom, engedve, hogy némileg eluralkodjanak az érzelmeim.

– Megcsaltál? – suttogja maga elé nézve. Hangja meggyötört, fájdalmas, ami bennem is hasonló érzéseket kelt. Borzalmas min mehet most keresztül. – Ennyit jelentett neked, az a két év?

– Nem, dehogy. Kérlek, ne higgy neki – fogja meg a férfi kezét kétségbeesetten, ám már nem érdekli semmi más. A fájdalom ami megcsillan szembogaraiban, mindent elárul, mi lesz a következő lépése.

– Két év? Mióta is vagytok együtt? – ezúttal én szólalok meg, érdeklődve. Diákok voltunk mikor összejöttünk, az azt jelenti, hogy ez a nőszemély két párkapcsolatban élt. Mert bárhogy nézzük, fél éve szakítottunk. Vagy...én már végképp nem értek semmit, csak szeretnék végre ennek a végére járni, és új életet kezdeni.

– Pár napja volt két éve, miért? – magyarázza el Hoseok, picit elgondolkodva. Akkor, ezek szerint igazam volt. Két párkapcsolatban élt mindvégig.

– Nagyszerű – csattanok fel, hogy aztán a következő pillanatban idegesen a hajamba túrjak. – Mindvégig hazudtál. Átvertél, megaláztál mindkettőnket. Úgy játszottál velünk mint valami marionett babúval – járkáltam föl alá a kis lakásban, ők ketten pedig csöndben álldogálnak egy helyben. – Megadtam neked mindent, érted? Minden kis szart, amit csak kértél, de te mindvégig csak játszadoztál velem.

– T-Taehyung kérlek – próbál valamit mondani, ám nem hagyom. Ezúttal nem.

– Nem Bongcha – veszek egy mély levegőt, majd kifújva azt sétálok a bejárat felé – Én kérlek arra, hogy menj el. Tűnj el az életemből örökre. De előtte mond el, ki a gyerek apja.

– É-én..nem tudom – hajtja le fejét a csípő orrát fixírozva, mintha az olyan érdekes lenne. – D-de – fordulna Hoseok felé, azonban már a kabát rajta van, késen arra, hogy távozzon.

– Ha megszületett a gyerek, kérek egy apasági tesztet, és ha az enyém, soha többé nem fogod látni – nézz egyenesen a szemeibe, azonban az ajtóban még visszafordul – Csakhogy tudd, ma akartam megkérni a kezed.