Mr. Kim

༺ 04 ༻

➶➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

Kicsit izgatottan nyitom ki a terem ajtót, ahol ismét egy órát fogok eltölteni az osztályfőnökkel. Hiába végtelenül kedves a matek tanár azt nem nézi el, ha késnek az órájáról, ezért is kell benn maradnom, amit ugyan nem bánok, hiszen addig sem kell otthon lennem. Mostanában sokkal feszültebb a hangulat mint eddig, ezért is töltök több időt a könyvtárban vagy éppen legjobb barátnőmnél. Viszont egyáltalán nem jó nekem, hogy a második nap egy újabb elzárást kapok. A tanári asztalon egy halom papír foglalt helyet, amik minden bizonnyal a kötelező olvasmány összefoglalói voltak. Mint kiderült, minden évben a szünet előtt ad valamennyi kötelező olvasmányt irodalomból, amiről egy összefoglalót kell írni. Tulajdonképpen ez lesz az első jegy ebből a tantárgyból. Drága barátnőm elfelejtett erről szólni nekem, ezért én ezzel nem tudtam szolgálni, de mivel új vagyok, ez alkalommal elnézte nekem az osztályfőnök, de, hogy ne tegyen kivételt, két hetet kaptam, hogy én is ki tudjam olvasni azt a három könyvet, majd megírni az összefoglalót.

– Jó napot – hajolok meg illedelmesen, amire a tanár felkapja a fejét, majd meglepetten pillant felém. Gondolom, nem számított rám, sőt, lehet, senkire se.

– Szia Soyi. Hogyhogy itt vagy? – kérdezi kíváncsian letéve a tollat, amivel javította az egyik összefoglalót.

– Elkéstem a matek óráról, ezért egy óra elzárást kaptam – motyogom zavartan, a terem egyik oldalába nézve. Annyira zavarba hoz, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni.

– Értem. Akkor foglalj helyet – int a padok felé, mire sietősen leülök az első padhoz. Várok arra, hogy mondjon valamit, mit fogunk csinálni, vagy hasonlók, de helyette ismét a papírkupachoz fordul. Nagyot sóhajtva teszi félre az eddig előtte elhelyezkedő papírdarabot, majd elvesz egy másikat. Mivel nem figyel rám, van időm végig nézni rajta. Ma is, csakúgy mint tegnap, öltöny van rajta, annyi különbséggel, hogy a zakó a széken pihen, így az ingen keresztül látszik kissé izmos mellkasa. Nem túlzottan kidolgozott, épphogy kirajzolódik, ám szinte biztosan meg szokta látogatni az edzőtermet. Megrázom a fejem, reménykedve, ezzel kiűzöm a piszkos gondolataim, hiszen ő a tanárom. Nem gondolhatok rá úgy, mint egy irtó dögös férfira még ha az is.

– Unatkozol? – teszi fel a kérdést, fel se nézve a papírokból. Megilletődve nézek rá. Nem gondoltam, hogy észreveszi miközben nem is figyel ide.

– Nem, dehogyis – egy hamis mosollyal válaszolok, ujjaimat tördelve. Kellett nekem olyan sokáig bámulni őt. Most biztosan kellemetlenül érzi magát, hogy az egyik diákja megbámulta.

– Minden rendben? Hallom, hogy Yoongival nem jössz ki valami jól – sóhajt egyet, majd egy biztató mosollyal végül rám néz.

– Én csak...igazából, néha sértő, hogy folyton beszól – motyogom lehajtott fejjel. Bár nem ez a fő probléma, de valóban így van. Az a fiú mindig talál alkalmat, hogy beszóljon nekem, nem törődve azzal, sértő lehet az, amit mond. És még csak ez a második napja, hogy találkoztunk. Bele sem merek gondolni mi lesz később.

– Yoongi mindig is ilyen volt. Legalábbis mióta én tanítom, de legbelül egy csupaszív fiú. Csak nehezen nyílik meg másoknak – őszinte mosolyra húzódnak ajkai, ami engem is jobb kedvre derít. Ő az a tipikus tanár, akit valóban érdekelnek a diákjai. Biztosra veszem, hogy bármire képes értünk, és ez boldogsággal tölt el. – Nem volt kitől kapjon szeretetet, egy kis törődést, azért ilyen goromba. A szülei nem foglalkoznak azzal, mi van vele, csupán az örökséggel, de ezt nem lett volna szabad elmondanom – teszi le a tollat, majd már csak rám figyel – Szóval, maradjunk annyiban, hogy túl szigorúan volt nevelve.

– Én nem hallottam semmit, tanár úr, csak azt hogy néha igen goromba Yoongi – mosolyodom el, figyelve a tanár reakcióját, mit lép erre. Őszinte mosollyal csillan meg szeme, aztán feláll a székből, hogy ismét az asztal elé sétáljon, majd annak dőlve nézzen rám. Így jobban fel kell néznem rá. Nem mintha annyira bánnám, csak a nyakam nem örül ennek a cselekedetemnek. Persze, nem olyan magas férfi, de mivel én viszonylag alacsony vagyok, és mivel a széken ülök, kissé jobban meg kell erőltetnem magam, ha a szemébe akarok nézni, márpedig eléggé tiszteletlenség lenne máshova néznem miközben vele beszélek.

– Adj neki egy kis időt, és meglátod, mennyire jó fej tud lenni.

– Ezt észrevettem, a kis fiú csapattal. Olyan jól elvannak egymással – mosolyodom el, visszagondolva még a szünetben történtekre. Mint kiderült, a nyuszi mosollyal rendelkező fiút Jungkooknak hívják, és épp ma szakított vele élete szerelme egy üzenetben. Nagyszájúnak gondoltam, főleg, hogy folyton hangoskodott Seokjin tanár óráján. De amint elolvasta az üzenetet, mosolya egyből eltűnt, helyette pedig egy teljesen összetört Jungkook állt. A barátai persze ott voltak vele segítségként. Yoongi konkrétan le is akarta csapni a lányt, de a nyuszi fiú nem engedte. Akkor értettem meg igazán, hogy ők valójában olyanok, mint egy család. Mintha mind testvérek lennének, és nem számít az ki milyen családból származik, van-e elég pénzük vagy sem. Itt nem ez számított, hanem az amit tesznek egymásért.

– Egyik se rossz, csak tudni kell hogyan viszonyuljon hozzájuk az ember – bólogat egyetértően. – Ha szeretnél, hazametsz, nekem úgyis még beszámolót kell átolvasnom – mutat a papír kupacra.