Mr. Kim

༺ 44༻

➶➶➶➶➶Taehyung➷➷➷➷➷

Leparkolva a szokásos helyen, mosolyogva állítom le a járművet. Magamhoz veszem a legfontosabb iratokat, amit majd a tanáriban pihenő táskámba fogok tenni, valamint a mobilom, utána kilépek az iskola udvarára. Egy újabb nap, amit sikeresen végig vihetek. Sokan nem szeretnek dolgozni, mert kimerítő, egy jó nagy részét a napból elveszi az embernek, én azonban szeretem a munkám. Egész kicsi voltam, talán még akkor kezdtem az iskolát, de már tudtam, hogy egy nap én is a pad másik végén szeretnék lenni. Természetesen sokan kinevettek, hiszen gyerek voltam még, előttem volt az élet megannyi lehetősséggel, és azt gondolták, amolyan gyermek álom marad ez. Azonban korántsem lett így, igaz sokat kellett küzdenem míg tanár lettem, már ami a tanulmányokat illeti, de megérte. Gondolatmenetem a mobilom szakította félbe jelezvén miszerint valaki üzent. Szemöldököm felhúzva veszem elő a készüléket azzal a céllal, hogy lássam ki az illető, de ahogy elolvasom a nevét, egyből megbánom tettem. Már csak a neve láttán felfordul a gyomrom és erős késztetést érzek arra, hogy elfordulva kiadjam a reggelim. Talán ez erősen túlzásnak eshet egy név miatt, viszont Bongcha az első szerelmem, nem is olyan rég meg mertem kockáztatni, miszerint ö az egyetlen számomra míg ki nem derült mekkora egy alattomos személy. Nagyon sóhajtva csúsztatom zsebembe mobilom majd indulok neki a mai napnak.
– Hahó Taehyung, egyáltalán figyelsz rám? – böki meg a vállam legjobb barátom, mire megrázom a fejem. Annyira a gondolataimba merültem, hogy időközben sikeresen a tanáriba értem, miután a szokásos forróitalom megvettem.
– Persze Jimin, folytasd – mosolyra húzom a szám, tudván, úgyse hiszi el, és szinte biztos, hogy rá fog kérdezni miről beszélt.
– Akkor megismételnéd miről beszéltem? – von kérdőre, mire vállat vonok hiszen sejtésem sincs, miről szónokolt nekem, azonban mégis eszembe jut valami.
– Az esküvődről – jelentem ki talán túl gyorsan, mégis arckifejezését elnézve, jól sejtettem.
– Szerencséd volt, de legközelebb nem nézem el – helyet foglal mellettem ugyanis eddig az oldalamnál álldogált – Tudod jól, hogy bármikor beszélhetsz ha valami nyomja a szíved – szólal meg sokkal lágyabb hangon, és a hatás kedvéért még a szívemre is mutat. Erre az aranyos gesztusra felnevetek arrébb tolva a mobilom.
– Tudom Jimin, és köszönöm, de nem lehetek folyton én a téma. Neked mindjárt itt az esküvő, azonban csak a gondjaimat hallgatod. Semmiben nem segítettem igazán, ami az esküvőt illeti – szomorodom el, rájöve mekkora paraszt vagyok. Valóban barátom nyakában csüng az esküvő én csupán a saját kis problémáimmal terhelem őt.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Nagyon sok mindenben segítettél, de erről nem nyitok vitát – zárja le ennyivel, ami ismét mosolyt csal ajkaimra – Inkább mond, sikerül beszélned azzal a pasival?
– Hoseok? –válaszként bólint – Sajnos nem, mert külföldre kellett utaznia.
– Mikor is kerested? Egy hete? Elvileg csak három napra ment el.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Okos vagy te Taehyung, rájössz, de ez akkor is furcsa – böki meg homlokom, majd megragadva a naplót indul az órára, magamra hagyva a rengeteg megválaszolatlan kérdésekkel együtt. Pár percig még maradtam próbálva rájönni, mit akart ezzel mondani, amivel nem jártam sikerrel, és indulnom is kellett az óráimra. A nap további része egészen kellemesen telt el. Azt leszámítva, hogy egyik diákom igazán furcsán viselkedett az utóbbi időben.

– Soyi, maradnál még egy kicsit? – teszem fel a lánynak a kérdést, aki ugyan megszeppenve de lassan bólint, majd ismét helyet foglal a székén. Megvárom míg mindenki elhagyja a termet aztán tervezek csak beszélni vele, hiszen egészen kellemetlen téma ez – Tudtam, hogy valami nincs rendben – szedem össze a beadandókat, amit ugyan biológia órára kellett volna megírni, de látszólag nagyon kis szorgalmas osztályom van. Ennek örömére hamarabb fogják megkapni az eredményeket. Soyi az utóbbi napokban, eléggé szótlan volt az órákon. Nem mintha eddig nagyon beszédes lett volna óra közben, de akárhányszor tettem fel kérdést, mindig ő volt az első aki jelentkezett, azonban ezek nagyon elmaradtak. És nem csak az én órámon. Más tanárok is, köztük Seokjin sűrűn emlegette, hogy igazán inaktív lett a diákom óra közben. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben, azonban akárhányszor próbáltam megtudni a probléma forrását, minden egyes alkalommal témát váltott. Úgy tett mint aki meg se hallotta kérdésem, és egy teljesen más dologról kezdett el beszélni vagy éppen mosolyogva állt odébb. Gondoltam arra, hogy esetleg érdeklődök a barátainál, bár leginkább Heran-nál lenne érdemes, viszont ezt nem éreztem helyesnek, eltekintve attól amire gyanakodtam. Nem venné jó néven és talán még akkora sebbet okozna ami soha nem gyógyulna be. Viszont az ami felkeltette érdeklödésem óra közben, nem hagyhatom szó nélkül.
– Rosszul érzem magam kicsit, de biztosan a tul sok édességtől – suttogja szemeit lesütve majd piszkálni kezdi ujjait. Látszik mennyire nehezére esik beszélni velem, de bármennyire is kellemetlen nem hagyhatom annyiban.
– Én megértem, hogy kellemetlen ez neked, de ha baj van, azért vagyok, hogy segítsek – fejezem be a beadadok pakolását és inkább a tanári asztal elé sétálok, hogy aztán pár pillanattal később neki döljek. Látom testtartásán mennyire kellemetlenül érzi magát, ahogy folytonosan tördeli ujjait, lábával pedig dobol, idegeségét leplezve.
– De mondom, hogy nincs semmi baj tanár úr. Fölösleges itt ülnöm – pillantgat órájára mire arra következhetett, hogy az idö miatt aggódik. Lehet várják otthon.

– Nézd, megértem, hogy nem akarsz róla beszélni és láthatóan félsz de ezt nem szabad szó nélkül hagynom – erre természetesen felvonja a szemöldökét és rám emeli tekintettét, amiben némi félelmet vélek felfedezni.

– Mégis miről beszél?

– Azok a piros foltok a nyakadon és a kissé feldagad szemed, azt árulják el, hogy bántalmaztak – egy pillanatra ledöbben szavaim hallatán de mégsem mond semmit. Bár alapozóval próbálja leplezni mégis ha jól megfigyeljük, valóban látszik kicsit, hogy fel van dagadva a szeme alatti rész. Fogadunk még ki is van neki pirosodva. Ugyan ezek olyan kis részletek, amik másoknak nem tűnik fel, de nekünk tanároknak különösen oda kell figyelnünk erre, több okokból is – Nézd Soyi, ha nem mondod el ki bánt, kénytelen vagyok bejelenteni a rendőrségnél – ez ugyan nem éppen így zajlik, de szólásra kell bírnom őt.

– Kérem ne, ha apa megtudja – és ez volt az a pont ahol szépen befogta a száját nehogy tovább mondja. Ám ez is bőven elég volt.