Stockholm Syndrome /One Direction FF/

First episode

-A nevem Megan Hale. 20 éves vagyok. A szüleim 16 éve koromban elváltak. Amikor 18 lettem a szüleim úgy döntöttek, hogy anyukámnál maradok, akivel New York-ba költöztem, majd amint megvolt az érettségim, a Springfield-i egyetemre mentem tovább tanulni, így egy város széli kis albérletbe kényszerültem lakni.-meséltem, mire egy pofátlan újságíró szakított félbe.

-Hölgyem, mi ezt mind értjük, de senkit sem érdekel, kezdje inkább a történetet.-szólalt fel, mire a mellettem ülő tüneményes mosolyú, a 40-es éveiben járó nő felháborodottan emelte fel hangját.

-Már megbocsásson, de maga még is milyen újságíró, az előzmények nem gondolja, hogy fontosak lehetnek? Egyébként meg ha nem tetszik valami, ki lehet fáradni.-a mellettem ülő hölgyre pillantottam, aki még mindig azt a fickót bámulta, én pedig a testőrömre néztem. Azt próbálta elmutogatni, hogy kinyírja azt az embert, ami mosolyt csalt az arcomra. Rám kacsintott, majd újra a közönségre fókuszált. A nő addig kiosztotta a férfit, aki elszégyellte magát és csöndben maradt.

-Minden jelenlévőt, hogy aki nem bírja ki, hogy ne fűzzön hozzá valamit, az már most távozzon.-mondta dühösen, majd felém fordult-Szóval, hol is tartottunk?-kérdezte egy mosoly keretében.

-Azt hiszem, hogy épp végeztem a bemutatkozással.-szólaltam meg a lehető leghalkabban.

-Akkor azt hiszem folyassuk az elrablásod napjával és haladj időrendi sorrendbe és idézd fel amire csak emlékszel.-kért meg.

-Rendben.-bólintottam és belekezdtem a történetbe, ami megváltoztatta az életemet.

"Az idő hűvös volt. Aznap nagyon siettem az egyetemre, ugyanis amikor elindultam, már akkor is késésben voltam. Minél rövidebb úton akartam menni, így hát úgy döntöttem, hogy a félelmeimet legyőzve, átmegyek a város legveszélyesebb negyedén. Kiértem az utcából, ahol lakom és egyenesen az imént említett városrész felé vettem az irányt. Eléggé aggasztott a dolog, de valamilyen szinten muszáj volt erre jönnöm. Felvettem a kapucnit a fejemre és amennyire csak tudtam siettem. Már csak egy utca választott el az egyetemtől, amikor egy erős ütést éreztem a fejemen, hátrapillantottam és akkor hirtelen elsötétült minden. Egy dobozos furgon csomagterében ébredtem. Szívesen felkiáltottam volna, ha nem gátolt volna meg a hangképzésben a számra tapasztott ragasztócsík. Körülnéztem és a látvány, ami elém tárult, megrémisztett. A lábaim össze voltak kötve, a kezeimmel egyetemben. Az utóbbi hihetetlen amatőr emberrablók módjára a testem előtt, így le tudtam a számról szenvedni az igen ragacsos szalagot, majd kiabálni kezdtem amilyen hangosan csak tudtam. Hirtelen megállt az autó és kicsapódott a két ajtó, ami elzárt a külvilágtól. Három szempár szegeződött rám, de a hirtelen fénytől nem láttam semmit. Szép lassan visszanyertem szemem világát.

-Nem igaz, hogy ezt a pár métert már nem bírtad ki.-fogta meg a kötelet, a két kezem között és rángatni kezdett az ajtó felé egy szőke, ír akcentussal rendelkező, velem egy idős srác.

-Segítség! Valaki segítsen!-kiabáltam, mire egy másik srác akkora pofont adott, hogy hirtelen megszédültem.

-Fogd be a pofádat, vagy nagyon megbánod, még azt is hogy a világra jöttél!-utasított. Az imént említett szőke pedig kiszedett a kocsiból. Megfogta a derekamat és egy egyszerű mozdulattal a bal vállára lendített, így vitt be a meghökkentően luxusnak látszó házba. Körül néztem, és rá kellett jönnöm, hogy semmi esélyem sincs a menekülésre, ugyanis a környéken egy nyamvadt ház sem volt, csak a végtelenbe nyúló erdő.

-Azt hiszem el kell beszélgetnünk ezzel a cafkával.-csapott egy hatalmasat a fenekemre, majd lefelé mentünk egy lépcsőn. Amint leértünk, tudatosult bennem, hogy ezek a srácok nem azért hoztak ide, hogy én legyek Rapunzel a toronybazárt hercegnő. Ugyanis, odalent hihetetlenül nagy volt a mocsok és mindenütt tele voltak a falak pókhálóval.