lonely heart ↳ cth | ✓

16.

Calumnak igaza lett. A betegség (amit nem tudom, hogy kitől kaphattam el) se perc alatt ledöntött a lábamról, ami miatt az elkövetkezendő három nap nem is mentem iskolába. Habár azt leszámítva, hogy szinte lélegzetet nem tudtam venni fájdalom nélkül, örültem, hogy kimaradok a drámából, ami épp a gimnázium falain belül folyt rólam és a szerelmi háromszögemről, aminek semmi valóság alapja nem volt. Szerda este eldöntöttem, hogy most már elég volt az otthon fekvésből, csütörtökön elmegyek iskolába, ha törik, ha szakad, de persze édesanyám keresztül húzta a számításaimat, és még azt a napot is kamillateát kortyolgatva töltöttem el csendes magányomban.

Viszont most már péntek reggel van, és éppen a telefonom fülsüketítően hangos ébresztőjére riadok fel. Lehet picit megbántam, hogy a hét utolsó napját kikönyörögtem anyánál, de most már nem táncolhatok vissza. Így most már muszáj iskolába mennem. Szuper, néha nem értem saját magam.

Kinyomom az ébresztőt, majd lassan kikászálódok az ágyból és kicsörtetek a szobámból, nekiindulva a fürdőszobának, ahol megmosom a fogaimat, az arcomat és elfogadható állapotba rendezem a barna tincseimet. Bele telik háromnegyed órába mire magamhoz térek, és eltűnik az álmosság a szemeimről. Amint visszarohanok a szobámba, felöltözök, majd lemegyek a konyhába, hogy elkészíthessem magamnak a nap megmentőjét, a kávémat. Épp az említett helyiségbe fordulok be, amikor hirtelen megtorpanok. Édesanyám vidáman cseverészik a konyhaszigetnél ülve, egy sötétbarna hajú fiúval, aki ahogy észleli a jelenlétem, rám kapja a tekintetét.

- Te hogy kerülsz ide? – lépkedek közelebb Calumhoz, aki a derekamnál fogva magához ránt és nyom az ajkaimra egy puszit. Jobb is, hogy anyám előtt nem mélyedünk el a dolgokban.

- Elviszlek suliba – válaszol, majd édesanyámra néz, aki elkuncogja magát.

- Miről beszélgettetek ti ketten? – ráncolom a homlokom, miközben lassan lefejtem Hood kezeit magamról, és a kávé géphez csoszogok.

- Semmi érdemlegesről, kincsem – hahotázza anyu, de mivel nem is foglalkoztat többet a téma, gyorsan lefőzöm a koffein adagom, amit beleöntök egy hordozhatós kávés pohárba, öntök bele egy kis tejet, nyomok bele két édesítőt, majd a kezemben a kész löttyel, biccentek Calumnak, hogy indulhatunk. A fiú bólint, majd miután elköszöntünk anyától, és felvettem a bakancsomat, illetve a télikabátomat is magamra húztam, kisietünk az előkertbe.

- Fura vagy – állapítom meg, mielőtt még beülnénk Calum kocsijába. Hood felém fordul, átszeli a köztünk lévő pár méter távolságot, és a derekamnál fogva, az ajkait az enyémekre nyomja. – Hm, meg tudnám ezt szokni – motyogom, ahogy eltávolodtam tőle.

- Akkor szokd is meg – nevet fel, majd kinyitja nekem a kocsi ajtót, én pedig behuppanok az anyós ülésre. Mielőtt bármit is mondhatnék Calumnak, azután ő is beült az autóba, hirtelen felcsörren a telefonja, ezzel belém fojtva a szót. A kijelzőre kapom a tekintetem, de nem ismerem a srácot, aki megjelenik a képernyőn, ezért inkább belekortyolok a kávémba. – Ne haragudj, de ezt muszáj felvennem – mondja, majd a telefont a füléhez nyomja, közben pedig gázt ad a kocsira és elindulunk a gimi felé. Calum telefon beszélgetése közben tovább folytatom a tejeskávém kortyolgatását, ami energiával tölt fel. – Mi az, hogy nem tudod letöröltetni? – Calum nem épp egy kedves hangszínben beszélget az illetővel, ami nekem is felkelti az érdeklődésemet. – Leszarom, hogy eddig sem ment, George. Most leszedeted, mert ha a mai nap folyamán nem tűnik el az a rohadt poszt az oldalról, akkor... – szünet következik. – Mi van? Na, ez meg legkevésbé sem érdekel – röhög fel. – Szedd. Le. Értetted? Oké, akkor örülök – ezzel pedig ki is nyomja a hívást.

- Mi történt? – kérdezősködöm, de Hood csak egy ideges sóhajt hallat. – Cal! – így már persze azonnal rám pillant.

- Semmi lényeges – vezeti vissza a tekintetét a szélvédőre, majd a jobb kezét a combomra simítja, amit ott is hagy. Gombóc keletkezik a torkomban.