lonely heart ↳ cth | ✓

11.

Ha azt mondom, hogy Calum egész álló nap került engem, akkor nem hazudok. Nem tudom, hogy mi ütött belé, és mit képzel magáról, de teljesen elöntötte az elmém a méreg, és másra sem tudtam gondolni egész nap, csak rá és a hülyeségére. Mivel nem tettem ellene semmit, sőt még összeveszni sem vesztünk össze, halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mi lehet a problémája. Egyáltalán velem van baja, vagy sem? Vagy szimplán csak hülye?

Kezdődött ez az egész reggel, első órában, spanyol dolgozat közben, amikor konkrétan rám sem bagózott.

- Pszt! – próbáltam interakcióba lépni a fiúval, aki az üres lap felett ült, és előre fele bámult ki a fejéből. – Hood! Segítsek? – nagy nehezen felém kapta a fejét, és egy gyenge mosoly kíséretében legyintett egyet, majd hanyagul felállt, megfogta az ürességtől tengő lapot, amin csak a neve szerepelt, és kivitte a tanári asztalhoz. Mrs. Navarro pedig kikelve magából elkezdte szidni Calumot, hogy ennek így nem lesz jó vége, és ha nem fogja komolyan venni a tanárnő óráját, akkor búcsút inthet a lacrosse-nak. Persze Calumot ez sem hatotta meg, ami pedig engem nem lepett meg.

Óra után megint bepróbálkoztam, de nagyon hamar elviharzott, és amikor legközelebb összetalálkoztam vele, akkor Ashtonnal beszélgetett, így nem akartam megzavarni őket. Már csak azért sem, mert nem úgy tűnt mintha ez élet nagy dolgait vitatnák meg éppen. Fél szemmelt figyeltem a beszélgetésüket, aminek a vége az lett, hogy Calum belevert egyet a szekrénybe. Ekkor már az egész diáksereg felfigyelt rá, mire ő fújtatva, de annál inkább feltűnés mentesen, elindult a folyosón. Most vagy soha, gondoltam, majd utána rohantam. A nevét kiáltottam, de mintha meg sem hallott volna engem, indult ki a nagy foci pályára. Tudtam, hisz volt elég időm kiismerni őt, hogyha feldúlt akkor mindenképp odavezet az első útja, így követtem a távolodó alakját, immáron csendben.

Hood levetette magát az egyik padra, majd amikor észrevette, hogy közeledek, azonnal elkapta a fejét.

- Ennél feltűnőbben nem is utálhatnál – motyogtam, de legszívesebben leordítottam volna a fejét. Lehet azt kellett volna tennem. – Megengeded, hogy leüljek melléd vagy inkább megint szellemnek fogsz nézni?

- Peach, most nagyon nincs kedvem társaságra – nézett fel rám. A szemei konkrétan villámokat szórtak. Kínomban elnevettem magam.

- Te egy oltári nagy fasz vagy, Calum Thomas Hood! – emeltem fel a hangomat, majd sarkon fordulva, egyedül hagytam a fiút, akit az akkori pillanatokban, legszívesebben felképeltem volna.

- És miért nem tetted? Miért nem képelted fel? – kérdezi Jayden nagy felindulással.

Hailey, Jay és én megbeszéltük, hogy együtt fogunk ebédelni, aztán elkísérnek egy fotózásomra, így most egy helyi étteremben ücsörgünk már lassan egy órája. Mivel az egész napomat megpecsételte Hood fura, idegileg elviselhetetlen viselkedése, muszáj volt valakinek elmesélnem ezeket. És ezek a valakik nem voltak mások, mint Hailey és Jay. Azt hiszem, ezzel nem leptem meg senkit.

- Szerintem csak kanos, és bejössz neki, aztán tudja, hogy nem tudná a nadrágjában tartani a farkát, ha a közeledben lenne – csettint a nyelvével Hailey, majd egy sejtelmes vigyorra húzza a száját. Jay és én egyszerre kapjuk rá a fejünket. – Most mi van? Szerintem ez áll a dolog mögött – von vállat a lány.

- Mindegy – legyintek, ezzel lezártnak tekintve a témát, de mivel Calumról tartottam őszinteségi beszédet, és még mindig fel vagyok dúlva, így akaratlanul is kicsúszik a számon egy-két dolog, amiket bár terveztem elmondani nekik, mégsem erre a napra tartogattam őket. – Nem csodálkozom amúgy – sóhajtom. – Eleve Linds miatt lett jóba velem, a fenyegetése áldozatává váltam általa, így ez már annyira meg sem lep tőle. Ha bunkózni akar, és azt látja jónak, akkor tegye csak.