lonely heart ↳ cth | ✓

12.

A hetek lassan teltek, viszont emellett a tél vészesen közeledett, anélkül, hogy észrevehettük volna az ősz elmúlását. Ha akartuk, ha nem, de előkerültek a téli kabátok, sapkák és még a sálak is. Na de mivel ez az évszak egy új időszakot jelent a diákok körében, előkerültek a minden évben stresszt, gyomorgörcsöt okozó kérdések is: Ki lesz a párom a Téli Bálon? Ki lesz a megválasztott Bál Király és Királynő? Milyen ruhám legyen? és az ezekhez hasonló megannyi feltett kérdés. Mivel nekem a gimnáziumunk által megszervezett bál sosem volt annyira fontos, – volt olyan is, hogy el sem mentem –, és a legutóbbira is Lindsey keresett nekem párt, nem igazán foglalkoztattak engem ezek a "létfontosságú" kérdések. Míg a diáktársaim az év végi bállal voltak megáldva, nekem más programok kötötték le a figyelmem. Elsősorban a közelgő Londoni utazás. Habár december első napjaiban járunk, és a Burberry által megszervezett eseményre január harmadikán indulunk, annyira nagyon nem kéne izgulnom emiatt, mégis sokszor azt veszem észre, hogy akaratlanul is erre gondolok. Másodsorban pedig szóba jön az esküvő. A Hood család nagyszabású, pompás, királyicsaládhoz méltóan megrendezett esküvője, ahova én is hivatalos vagyok ugyebár. Nem lenne ezzel semmi gond, csak hát Hooddal a kapcsolatunk, khm... hogy is mondjam? Megváltozott? Túlléptük a barátság határát? Ez a harmadik dolog, ami a kettő közelgő program mellett elvonja a maradéknyi figyelmemet. Múltkor matek órán a tanár azért cseszett le, mert Hood nem hagyott békén az üzeneteivel, folyamatosan rezgett a telefonom és mindenáron arra akart rávenni, hogy kimenjek a folyosóra hozzá.

"Ms. Davis, megtenné, hogy nem a telefonját nyomkodja az órámon? De ha ennyire tudja ezt az anyagot, nyugodtan jöjjön ki és oldja meg a táblánál! – szólt rám mérgesen a tanár, mire megilletődve gyorsan a táskám legmélyére dugtam a telefont. Mivel semmiképp nem akartam kimenni az egész osztály előtt a táblához, halkan elmotyogtam egy bocsánatot és lesütöttem a szemeimet. Ezzel egy időben kirántódott a terem ajtaja, és egy nagy lendülettel toppant be a helyiségbe, Calum Idióta Hood. Felkaptam a fejemet az érkezésére és csak reménykedni tudtam, hogy ne mondjon olyat a tanárnak, amihez én is kapcsolódok, mert akkor örök életre eláshatnám magam a szemében.

- Jó napot Tanár Úr! Elnézést a zavarásért, csak előző órán itt hagytam a tolltartómat és muszáj vagyok most megkeresni – hadarta Calum, és közben megkereste a szemeivel a tekintetem. Amint észrevett, széles vigyorra húzta a száját.

- Mondja el nekem, kedves Calum, hogy ez most miért olyan életbevágóan fontos? Órát tartanék, fiatalember! – dobbantott a lábával Mr. Bowman, mire Calum azonnal magyarázkodni kezdett. Nem meglepő, hisz mindent megúszik, csak meg kell csillogtatnia a sármát a női tanároknál, a férfi tanároknál meg csak simán kidumálja magát.

- Mrs. Thompson tanárnő küldött ide, mert idegesítette, hogy mindenkitől tollat kéregetek – mentegetőzött, mire Mr. Bowman legyintett, fejével a padok felé biccentett, majd a táblához fordult, mintha Calum be se tette volna a lábát az ajtón. Eszem megáll.

Calum nyilvánvalóan az én padomat közelítette meg, mintha ott lenne a nem létező tolltartója. A hely mellettem üres volt, így levetette magát a székre, és a padban kezdett el nyúlkálni, mintha tényleg ott bújkálna a keresett tárgy.

- Nem is hordasz magadnál tolltartót, te idióta! – sziszegtem neki, miközben a füzetembe másoltam a táblára felírtakat. Calum nem válaszolt, csak hallottam ahogy halkan felnevetett, majd az egyik kezét az egész combomon végighúzta, amire az egész testem egy megremegéssel válaszolt Hood tettére. Mérgesen kaptam felé a fejemet, így a fiú egy angyali pillantással ajándékozott meg, de még így is kénytelen voltam rácsapni a kezére.

- Úgy látszik itt nincs – sóhajtott fel tettetett szomorúsággal, majd hirtelen felállt. Még utoljára végigsimított a vállamon, amit már a tanárunk is észrevett.