Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

10. fejezet

Szótlanul pakoltam a könyveimet egymás után az iskolatáskámba, miután végeztünk Atsumuval a tanulással. Szőke tanulótársam is hasonlóan gondolataiba merülve tette el az elmúlt órákban használt füzetét és tankönyvét, majd miután végzett a művelettel, engem várva állt az asztal mellett zsebre dugott kézzel.

Azóta, hogy először felajánlotta, minden nap hazakísér amikor sokáig maradunk az iskolában. Kimondottan jól esett ez a gesztusa, de sajnos nem nagyon tudtam hova tenni a goromba hozzáállása mellett ezen szándékát. Bár hazakísér a sötétben, szólni nem szól hozzám, csak ha nagyon szükséges, és a legtöbbször még mindig ignorálja a jelenlétemet, vagy bunkón viselkedik velem. Mit ne mondjak, eléggé összezavart a viselkedése.

- Mehetünk. – mondtam miközben gyorsan felkaptam a hátizsákom, és Atsumu szemébe néztem válaszra várva, hogy Ő megvan-e. Kutató tekintetemre viszont csak gyorsan elkapta a fejét.

- Rendben. – válaszolta halkan, majd megindult kifelé a könyvtárból.

Példáját követve indultam utána, majd őt beérve egymás mellett mentünk végig az iskola félhomályos folyósóin.

Atsumu szokás szerint hallgatásba burkolódzott, amit az idő múlásával egyre nehezebben viseltem. Zavart, hogy nem tudtam, mit tettem azért, hogy kiérdemeljem ezt a bánásmódot, és zavart, hogy nem engedte, hogy tegyek ez ellen bármit is. Kezdtem megelégelni a goromba viselkedését, és egy ideje már érlelődött bennem a döntés, hogy ezt nem akarom annyiban hagyni. Igenis tenni fogok azért, hogy Atsumu beszéljen velem, és újra jóban legyünk.

- Tudod Atsumu-san, – kezdtem bele, próbálva valamiféle kommunikációt létrehozni kettőnk között – ha így haladunk az anyaggal, és ilyen jól fog menni neked a továbbiakban is, akkor szerintem később majd elég lesz kevesebb óra is. Persze, ha van valami, amiben majd fog kelleni segítség, vagy valamit nem értesz akkor szívesen állok továbbra is rendelkezésedre. – mosolyogtam rá a mellettem sétálóra, miközben lassan elhagytuk az iskola épületét és udvarát is.

- Épp ez a célom. – válaszolta rám se pillantva, szigorúan az előtte lévő útra fókuszálva – Szeretném minél hamarabb feljavítani a matek jegyemet.

- Ühümm – hümmögtem helyeslően – Akkor ebben egyetértünk. – nevettem el magam halkan. Atsumu mintha kissé meglepődött volna a reakciómon, de nem szólt semmit csak óvatosan rám pillantott.

- Tényleg? – kérdezett vissza hitetlenkedve. Talán azt hiszi célom az ő szenvedését nézni ahányszor csak találkozunk? Szeretném megbékíteni, és ki akarom deríteni az okait, de azért tiszteletben tartom a döntését és erőltetni nem fogok rá semmit. Meg aztán nekem sem olyan kellemes, hogy minden nap amikor együtt tanulunk ilyen goromba velem.

- Ne hidd azt, hogy csak neked lenne jobb dolgod ennél. – mondtam szórakozottan – Már így is rengeteg időmet elveszik a felzárkóztató órák, a téged való korrepetálás meg csak hab a tortán. – magyaráztam.

Válaszomra csak némán visszavezette tekintetét az útra, majd csendben sétált tovább mellettem. Egy rövid ideig így róttuk a sötét utcákat, mikor Atsumu megtörve kérdezett vissza:

- Mégis miért jársz felzárkóztató órákra? – bukott ki belőle a kérdés, miután saját maga nem talált rá választ.

- Pont amiért téged tudlak korrepetálni matekból. – mondtam egy kisebb hatásszünetet tartva, ezzel végre ismét magamra vonva Atsumu tekintetét – Míg a matek vagy angol tantárgyakból a csúsztatott évkezdés miatt előrébb vagyok az anyaggal, addig mondjuk történelemből vagy japánból igazából az egész alsó-közepes anyagot kell bepótolnom. – mondtam egy rezignált sóhaj keretében. 

- Hiszen nem itt jártál iskolába. – mondta inkább magának, mint nekem levonva a következtetést kijelentésem hallatán – Általános közepén elköltöztél Japánból. – közölte enyhe éllel a hangjában.

- Te is tudod, hogy nem akartam. – válaszoltam egy lemondó sóhajjal – Így sem volt egyszerű meggyőznöm az apámat, hogy visszaköltözhessek. – motyogtam halkan, nem számítva arra, hogy meghallja az utolsó mondatomat.

Ezek után csendben, egymás mellett lépkedtünk végig a sötétedő félhomályos utcákon. A kertváros halk zajai mellett a közénk telepedő csönd kínos helyett most inkább megnyugtatónak hatott. Már egyikünknek sem volt kedve beszélni. Nem sokkal később be is fordultunk az utcába, ahol lakom, majd Atsumu egészen a házunk ajtajáig kísért engem. Már indultam volna be a kertkapun, de észrevettem az előttem hezitáló fiút, ami meggátolt tettemben.

Szokatlan látvány volt, tekintve, hogy egy pár másodperces megállás után – amíg megvárja, hogy lecsatlakozzak tőle – már menni is szokott tovább.

- Atsumu-san...? – kérdeztem bizonytalanul a szőke srácot.

- Te vissza szerettél volna jönni? – tette fel a kérdését némi habozás után. Csodálkozva néztem vissza az előttem állóra, mivel eleinte nem értettem, hogy miről beszél. Pár pillanatig eltartott, mire rájöttem, hogy az általam motyogott, fontosnak nem titulált kijelentésemre gondolt.

- Persze, hogy szerettem volna. – válaszoltam egy halvány mosollyal az arcomon – El sem akartam menni... - tettem hozzá, majd válaszra nem várva nyitottam ki a kaput, és indultam be a házba. – Szia! – integettem még hátra az ott hagyott fiúnak, majd gyorsan besiettem az ajtón.

A zárral való babrálás után sietősen becsaptam magam után a bejáratot, és hátamat nekivetve meredtem magam elé, próbálva lelassítani szívem gyors zakatolását. Egy boldog mosollyal az arcomon csúsztam le a földre, hiszen mindennél jobban örültem, hogy végre sikerült már csak ennyivel is közelebb kerülnöm a fiúhoz.